Brüsszel felett az ég

A terrorkészültség ebben a pillanatban már csak hármas, szerdán kinyitottak az iskolák, ma pedig már a metró is a teljes vonalon közlekedik. A La Libre, az egyik legnagyobb belga napilap, kezdőlapjáról már nem Salah Abdeslam néz ránk. A Davis-kupáról tudósítanak percről percre, a belga Ruben Bemelmans bekerült a döntőbe. Lejjebb programokat ajánlanak a hétvégére, kezdődik a karácsonyi vásár is. Show must go on.

Látszólag minden kezd visszatérni a rendes kerékvágásba.

Látszólag.

Ha lejjebb görgetjük az oldalt, ott egy új hír: bombariadó miatt kiürítették a namur-i pályaudvart. A Davis-kupát a legszigorúbb biztonsági intézkedések mellett rendezik Gentben. A karácsonyi vásár rövidített nyitvatartással várja a látogatókat. Mindenhol ott egy de.

A kedélyek azért szerencsére már némileg lecsillapodtak. A múlt szombati pánik, amikor gyakorlatilag megbénult a város, mindenkire hatással volt. Vérmérséklettől függően jöttek a reakciók, ki higgadtan, ki teljes pánikban fogadta a híreket. Nehéz volt józanul gondolkodni, az kétségtelen, mert mindenki úgy érezte, tovább kell adnia a híreket, még akkor is, ha ezek nem voltak megalapozottak és már több ember szubjektivitási szűrőjén is keresztülmentek. Mostanra azért már mindenki kialakította a saját álláspontját. Hosszú távú tervek születnek: sokan mennének Brüsszelből, a kérdés csak az, hogy hova. Létezik-e egyáltalán olyan hely, ahová mindez, amit most átélünk, nem fog velünk jönni?

Beszélgettünk ma, és szóba került, hogy vannak olyan országok, ahol a tananyag része, hogy mit kell tenni terrortámadás esetén. Hát ezúttal jelentem, Belgium is ilyen ország lett. A gyerekek akkor rettentek meg igazán, amikor megkapták az eligazítást az iskolában. "Nagyon nehéz nap volt," mondta a tizenegy éves fiam, miután szerdán hazajött. Kérdeztem, hogy miért, mire elmondta, mi mindent csináltak, majd hozzátette: "meg hát ugye féltem is".

Megértem őt: a félelem rengeteg energiát felemészt, főleg azért mert folyamatos éberséget igényel. A fáradt ember pedig sokkal ingerlékenyebb. Soha ennyi türelmetlen vezetőt nem láttam még, mint az elmúlt napokban Brüsszelben. Csökkent a toleranciaszintünk, mindenki feszült, nehezünkre esik elviselni egymást. Megbántunk olyanokat is, akiket nem áll szándékunkban.

A gépfegyveres katonák jelenléte a város különböző pontjain egyrészt jó, másrészt viszont folyamatosan emlékeztet minket a veszélyre. Némán tűrjük, hogy a boltba való belépés előtt belenézzenek a táskánkba és készségesen megmutatjuk az autó csomagtartóját az iroda parkolóházába való belépés előtt. Tudjuk, hogy szükség van erre, de valahol mélyen érezzük, hogy azért ez nagyon nincs jól így.

Mindezzel együtt is azt gondolom, hogy egyelőre még nincs nagy baj. A baj ott kezdődik majd, amikor a felfegyverzett katonák jelenléte és a folyamatos ellenőrzés megszokottá, az életünk részévé válik.

Jelen pillanatban csak egy dolgot tehetünk: reménykedünk, hogy addig soha nem fogunk eljutni.