No sport. Vagy mégis? - avagy kezdjünk magunkkal valamit 40 felett

2016. május 24. - hkatinka68

13260226_1096511403725632_1818630628910421541_n.jpg

Igazi eminens kislány voltam kitűnő bizonyítvánnyal, csak két tantárggyal gyűlt meg a bajom: a testneveléssel és a gyakorlati foglalkozással. Sehogy nem ment a faragás, a fémlemezek szakszerű megmunkálásáról ne is beszéljünk, úgyhogy a szalvétatartó alapanyagait meg a fakarót rendszeresen hazaloptam a táskámban, hogy apám valami értékelhetőt kalapáljon helyettem. A torna nehezebb volt, mert  a svédszekrénynél ez a megoldás értelemszerűen  kiesett, úgyhogy maradt a belefejelés meg a feldöntés.

                                  (a video illusztráció)

Szomorúan lógtam a kötél végén meg a gyűrűn, amin lány lévén fel nem foghattam, mi végre kell nekem összetett gyakorlatot végrehajtanom. A kötelező úszás szintén a rémálmaim közé tartozott, miután olyan alacsonyra nőttem, hogy a vízből nem állt ki az orrom.

Ennyi kudarc után érthető, hogy a sport sosem volt a szívem csücske. Súlyproblémám nem igazán lévén nem is nagyon volt motiváció, másrészt úgy gondoltam, futok annyit a három gyerek után, hogy bőven letudom a napi mozgásadagomat. 

Aztán negyven felett egyszer csak feltűnt, hogy régen volt derekam, most meg nincs... A férjem egyik nap kitalálta, hogy járjunk edzőterembe és vett is egy bérletet, akkor még elég borsos áron. Miután elég skót vagyok, nem hagyhattam kárba veszni, úgyhogy elkezdtem, nem nagy örömmel, mert a gépeket utálom. Ráadásul az átkozott szerkezetek valamiért nem mérték a pulzusomat - az edző szerint ez nőknél gyakran előfordul- ezért aztán elkezdték növelni a sebességet, úgyhogy kishíján úgy jártam, mint Bob Kelso a futópaddal:

 

Végül betévedtem egy csoportos órára, ahol 20 perc után a 30. felülésnél éreztem, hogy végem van, miközben a körülöttem levő jóval idősebbek lazán lenyomják. Innentől a büszkeség hajtott és az volt a cél, hogy mindent meg tudjak csinálni, amit mutatnak. Kellett pár hónap, amíg sikerült, de minden szempontból megérte, mind fizikailag, mind lelkileg - nem ismerek jobb módszert a stressz ellen. Lassan függő is lettem, mert ha nincs meg a heti 3 alkalom, már látja a család, hogy "bolond" vagyok. 

Ezekben az órákban az a legjobb, hogy van zene, nem úgy, mint régen a klasszikus tornaórákon és az ember nem feltétlenül arra figyel, hogy mindjárt leszakad a keze, hanem örül a kedvenc számának. Ráadásul, hála a zenének, a ritmusérzéke is fejlődik -állítom, hogy részben ennek köszönhető, hogy jobban tudok táncolni. Eleinte kerültem a táncos kurzusokat (zumba és társai), mert képtelen voltam követni a koreográfiát, de most már ez sem okoz gondot. 

Brüsszelben sokféle edzőterem közül választhatunk, én az uccle-i Basic-Fit terembe járok, ahol 19,99 euro a családi bérlet ára, amivel bármelyik családtag  bemehet, az a lényeg, hogy egyszerre csak egyikük. (ez az ár a 12 hónapos hűségnyilatkozat esetén érvényes, enélkül 24 euro a havidíj)  9,99 euro a havi kiegészítés, ha olyan kurzusra járunk, ahol edző is jelen van.  Ha beérjük virtuális edzéssel (ilyenkor óriás képernyőre vetítik az animációt), az ingyenes. Itt Uccle-ben van Crossfit-terem is, ennek 50 euro a havi díja. Természetesen ezekkel a bérletekkel bármelyik Basic-Fit-be bemehetünk.

Rövid ismertető a csoportos órákról:

Bodysculpt :   - az egész testet megmozgató edzés, kis kézisúlyzókkal (1-2,5kg).Roppant hasznos  integetőháj ellen

Bodypump :   -  súlyemelés, 5-15 kg-os súlyokkal, ez is sokat segít, ha nem vállakoznánk mellplasztikára

Bodycombat : - kickbox alapokra épül és azt az illúziót is megadja, hogy vészhelyzetben meg tudnánk védeni magunkat egy jól irányzott rúgással. Az egy óra alatt elégetett 600 kcal már csak hab a tortán..

Bodystep        - step-pad-on végrehajtott  gyakorlatok, nagyon intenzív, ennél is áll a majdnem 700 kcal elvesztése

TAF                   - taille, abdomen, fesse:  azaz derék, has, fenék a célkeresztben

Abdofessiers  - has-fenék a célpontban

Viper                - női "Crossfit", 1 percig csináljuk az adott gyakorlatot, pl. négyütemű fekvőtámaszt,         elegánsabb nevén a "burpee"-t, de nagyon sokféle mozgásformát váltogatnak

Grit                   - ez egyfajta "katonai kiképzés", még mindig kifog rajtam

Sh'bam            - sok benne a táncos elem, latin-amerikai zenei alapokkal

Zumba             - kolumbiai zenei alapokkal, hasonló, mint a sh'bam

RPM                 - biciklis edzés, erre be kell előre jelentkezni

Külön teremben van a Crossfit, ahol nekünk, magyaroknak, igen magas a reputációnk 'Lészi Kovakx" okán, akit az itteni edzők a műfaj pápájának tartanak és akit mi természetesen Kovács Laciként ismerhetnénk, ha bennfentesek lennénk a Crossfit világában. 

lacee_kovacs-03.jpg

Szóval sportolni jó, különösen a 40. perc után, amikor megindul a béta-endorfin, meg a végén, amikor az ember megállapítja, hogy 10 dekát fogyhatott vagy csak jogot szerzett egy croissant lelkiismeretfurdalás nélküli elfogyasztására.

Aki komolyan bele akarja ásni magát a témába, annak ajánlom a sajátságos stílusú, de vérprofi Tamás oldalát, nekem nagyon sokat segített. Ugyan továbbra is azt gondolom, hogy a világon az egyik, ha nem a legjobb dolog finomakat enni, de ehhez 40 felett mozogni kell és nem keveset...

 

 

Napi kisszínes - Miért fussunk 10 km -t, ha nem muszáj?

 

uccle.jpg

 

Őszintén szólva hosszú ideig nem értettem, hogy miért futnak az emberek csak úgy,  ha nem kergetik őket. Aztán a fiam benevezett az Uccle 10 km-re és amikor a célban vártuk, egy kicsit irigy lettem azokra, akik végigfutották.  A "megcsináltuk" öröme volt az arcukon

Közben elkezdtem sportolni, jártam ilyen-olyan edzésekre és azt hittem, hogy ennyi, meg egy kis futkározás elég lesz ahhoz, hogy én is elinduljak. 2013-ban le is futottam gyalogoltam a táv felét , de semmilyen örömet nem okozott, azonkívül, hogy beértem a célba. A fiam 38 perc alatt bent volt, én meg... azért egy órát nem vert rám...Meg is mondtam, ez volt az első és az utolsó ilyen jellegű próbálkozásom, de  azért büszke voltam rá, hogy egyáltalán megpróbáltam,

Aztán idén megint megjelentek a táblák, és  Zs., akivel a gyerekek kapcsán nagyon jóban vagyunk,  felvetette, hogy meg kéne próbálni. Volt még 5 hét, viszonylag jó karban is vagyok, gondoltam, adjunk még egy esélyt ennek a dolognak, hátha most jobban sül el. Elkezdtem rendesen készülni egy edzésterv szerint és egyszer végigfutottuk a tervezett útvonalat. (kicsit eltévedtünk, úgyhogy 14 km lett belőle...) 

2 hét múlva beütött a krach, kifordult a bokám, 1 hét kényszerpihenő. Viszonylag szerencsésen megúsztam, de azért visszavetett és végig bennem volt a félsz, hogy fel kell adni. 

De sikerült.Meg kellett állnom közben, mert a macskakövön nem mertem futni és egy emelkedő is kifogott rajtam, de a 7. km után jött egy szakasz, amikor olyan örömet okozott a futás, amit el sem tudtam képzelni. (gondolom, beindult a béta-endorfin). A végén majdnem meghaltam, de ilyenkor jók a gyerekek, akik eljöttek szurkolni az anyjuknak, és előttük mégsem éghet le az ember.

Ez az egész egyetlen dologról szól: át tudjuk-e lépni a határainkat? Nyilván annak, aki maratont fut, ez egy ujjgyakorlat, de nekem ki kellett lépnem a komfortzónámból, hogy meg tudjam csinálni. És hihetetlenül jó érzés, hogy igen, képes voltam rá és azokban a pillanatokban, amikor a pokolba kívántam az egészet, le tudtam győzni magamat. 

És a végére egy videó, ami ma került elém és a témába vág, érdemes megnézni: