Ma éppen két hónapja a brüsszeli terrortámadás-sorozatnak, amelyben a három elkövetővel együtt összesen 35 ember vesztette életét a zaventemi reptéren és a Malbeek metróállomáson. Az esetet mint a Belgiumot valaha ért legkegyetlenebb terrorista támadást tartják számon, ennek ellenére az embernek időnként mégis olyan érzése támad, mintha igazából meg sem történt volna. 

Március 22. után sokáig másról sem lehetett hallani. Az újságokban ez volt a vezető hír, ha beszélgettünk, mindig előjött a téma, mindenki szerette volna kibeszélni magából, amit így vagy úgy átélt. Az utcán, az állomásokon, a boltokban lépten-nyomon katonákba ütközött ez ember, a biztonságnak legalább az illúziója megvolt. Aztán szép lassan visszatért minden a megszokott kerékvágásba: a katonák sok helyről eltűntek, az újságokban már nem ez volt a vezető hír, és mi is egyre kevesebbet beszéltünk róla.

Belgiumot számos kritika érte az ügy miatt: akit érdekel ebben a cikkben elolvashatja, hogy mi volt a tizenkét legnagyobb hiba, illetve félreértés, ami a belga hatóságok számlájára írható. Brüsszel az a fajta a hely, amit nagyon könnyű nem szeretni, és azt hiszem, ezen a ponton még azok is meginogtak egy kicsit, akik eddig próbálták védeni a belgákat.

Ráadásul, ha mindez még nem lett volna elég, sikerült nekik egy rossz helyzetből még rosszabbat varázsolni, amikor alig néhány nappal a zaventemi reptér újbóli megnyitása után a légiforgalmi irányítók sztrájkba léptek. A legnagyobb belga napilap a Le Soir főszerkesztője akkor egy zseniális írásban tartott görbe tükröt a belga társadalom elé. Az Ez az ország saját maga legnagyobb ellensége című cikkben kifejtette, hogy Belgiumnak semmi szüksége terroristákra, egyedül is képes elásni magát a világ szemében.

És ezzel megint visszajutottunk a kiindulóponthoz: Belgium azért nem képes hatékonyan fellépni a terrorizmus ellen, és azért nem képes megoldani úgy általában a gondjait, mert nem egységes, mert igazából nincs is olyan, hogy Belgium. Az ország nyelvi és területi megosztottsága miatt még a legegyszerűbb problémák is hatványozódnak. Bármit is akarnak megoldani, először rendezniük kell a soraikat. Ez pedig akkora feladat, hogy nem is csoda, ha az ember gyakran úgy érzi, az ország vezetésének fogalma sincs róla, hogy kezdjen hozzá.

Az, hogy időnként azt érezzük, mintha mi sem történt volna, talán csak természetes önvédelmi reakció. Talán ez is része annak, hogy elfogadjuk a történteket, és tovább tudjunk lépni. Mert muszáj továbblépni.

Mi még itt vagyunk, az élet pedig megy tovább.

Emlékfal a Malbeek metrómegállóban

A Bempt-parkot (1190 Forest Chausée Néerstalle 323.) leginkább a Petit Train Vapeur, azaz a kis vasút teszi igazán érdekessé, de ha a gyerek egy idő után elunja a körbe-körbe vonatozást, mást is lehet csinálni. 

Például ugrálni. Van 5 földbeásott trampolin, olyan rugókkal, hogy a felnőttek is nyugodtan ugrálhatnak rajtuk, ráadásul ingyen van. 

Vagy kipróbálhatjuk a szabadtéri edzőtermet. Egy kis fű még nem ártana, de ne legyünk telhetetlenek. Hátul van egy füves focipálya  és ha még rekortános futópálya is lenne, teljesen hozná az otthoni Bikás-parkot. (na jó, domb nincs, bikák a tetején meg pláne..)

A tó partján tanulmányozhatjuk a vízi növényeket és a vízi szárnyasokat.

 Ha megszomjaznánk vagy megéheznénk, itt a kisvasút "restije", a Vapeur en Foliel és a Cochonette állítólag igazi különlegesség. Van WC is, 30 centért bárki igénybe veheti).

És persze itt a kisvasút, a nyári nagy melegben napfénytetővel is (nem tudom, engem ez egy kicsit másra emlékeztet, de nem akarok morbid lenni..)

 A Bempt-park legnagyobb előnye, hogy belátható... Nagy a tér itt is, de elég könnyű az elveszett gyerekeket megtalálni, és ez, ismerve például a vasárnapi viszonyokat a Bois-ban, egyáltalán nem hátrány.....

Az egyik lapot a piskótás felével felfelé egy tálra helyezzük, ráhalmozzuk a tejszínhabot, kissé belenyomkodjuk az epreket . A másik lapot úgy helyezzük a tejszínhabos eper tetejére, hogy a habos fele legyen felfelé.Kicsit nyomjuk meg, hogy egyben maradjon.

Brüsszel legnagyobb piaca, az Abattoir, pénteken, szombaton és vasárnap tart nyitva 7-13 óráig, egyébként csak vágóhídként üzemel, erről kapta egyébként a nevét is.Pénteken "kis piac van", egy kicsit drágább is, kevesebb az árus, viszont nincs tömeg. Szombaton jóval többen vannak, de az igazi csúcspont a vasárnap, ócskapiaccal, élő állatokkal és olyan kincsekkel, mint a 20-40 euróért árult Gabor vagy Rieker  cipők (kis méretben és mindegyikből egy pár van. Turkálni is lehet, ha szerencsés a kezünk, 4 euro-ért Burberry ballonkabátra bukkanhatunk.

Kezdjük az új csarnokkal, ahova a "húsosokat" költöztették be, de sokféle árus helyet kapott itt. A csarnok elején találjuk a halasokat,  szinte mindenféle tengeri haluk van, amit kérésre meg is tisztítanak. Van ponty is, ha valaki halászlét kívánna.Ezenkívül rákok, kagylók, csigák, tintahalak, polipok  mindenféle méretben.

Kicsit feljebb a román hentesnél vehetünk mindenféle füstölt húst, cserkészkolbászt, szalonnát, virslit, még füstölt tyúkot is, aminek az afrikai vásárlógárda örül elsősorban.

Ha éppen nem ebből készül az ebéd, szárított halak, banánlevelek és a világ legillatosabb szárított füve (nem sikerült kiderítenem, mire jó) várják őket a szomszéd afrikai pultnál.

A következő román "tejeshez" én leginkább juhtúróért járok (branza de oaie), de lehet kapni savanyú káposztát és külön leveleket is, de azt nem tudom, hogy a mi ízlésünk szerint savanyított káposztáról van-e szó.

Ezután már az új csarnok következik. A húsok szépek és frissek, ne felejtsük el, hogy egy "húsgyár közepén" vagyunk.  Csirke, sertés, marha minden mennyiségben, bárány az arab hentesnél, kecske az afrikaiaknál, Van mindenféle szárnyas, hentesáru és belsőségspecialista is akad. A marhahúsok kedvelőinek ajánlom a bavette-et, ('bávett') az araignée-t ('arennyé') és az onglet-t ('onglé'), ezeket  a "hentes falatjának" nevezik. A hozzáértők szerint ezek a marha legfinomabb részei, a hentes inkább hazavitte őket és megsütötte magának. A sertéshús kedvelői akár véres hurkát is csinálhatnak, de a kocsonya sem jelenthet problémát:

A csarnok közepén egzotikus gyümölcsöket és zöldségeket lehet venni, mindig van maracuja, kókuszdió, papaya és akad yam-gyökér, amit Scarlett O'Hara nyakra-főre evett az Elfújta a szélben. (amikor az elsőt hazavittem, azért elgondolkodtam, hogy mit jelenthetett a "jókora" kifejezés, amit egy bál előtt kötelező jelleggel el kellett fogyasztania. Minimum 1 kg-os példányokról beszélünk.A képen bal oldalon a yam, mellette yucca)

A csarnok végében található a pék, marokkói kenyeret, baguette-t,( a teljes kiőrlésű nagyon finom), péksüteményeket árul, ha szerencsénk van, msemmen-je, marokkói palacsintája is van. (recept nemsokára). Mindig veszek simit-et, ez egy szezámmaggal meghintett péksütemény:

Szemben van vele a tejautomata, ahol csak egyszer kell megvenni a tejesüveget, legközelebb kimosva visszahozzuk, a gép sterilizálja és máris vihetjük haza a házi tejet, 1 euro-ért literjét. Van aludttej automata (lait battu), és most nyitott egy pult, ahol házi vajat, tejszínt, joghurtot árulnak.

Itt van az egyik kedvencem is, a thai bolt. Thai, kínai zöldségek, tészták, fűszerek, zöld papaya, szinte minden akad,  ami az ázsiai konyhához kell, így már csak ritkán kell elmennem a Bourse-nál található kínai boltba, ahol aztán tényleg minden van.

Ő a helyi sajtspecialista :

Van olajbogyó specialista, lengyel és marokkói édességárus,sima lengyel bolt túróval meg ami ott szokásos,  flamand zöldséges, de azt ajánlom, a zöldséget inkább kint vegyük meg.

Ott ugyanis a 4 évszak vár bennünket: minden van. Csak meggy nincs. Sóska akad néha: egy-két maroknyi. Fehérrépa is van, de az árusok maguk sem tudják, mit árulnak, itt a pasztinák sokkal népszerűbb. Van magyarszerű zöldpaprika Marokkóból, csípős zöldpaprikaszerű nem csípős zöldpaprika is akad és bébitök is. Marokkói származású ismerősöm mesélte,hogy először alig hitte el, hogy ez a sok áru majdnem mind Marokkóból származik, mert ott sosem látnak ilyen szép zöldségeket. (Marrakes-t megjárva igazat kell adnom neki.). 

Ha spárgaszezon van, kifejezetten ajánlom a két flamand hölgyet, ők szombatonként egy kicsit elbújva nem a fő soron, hanem a második vonalban árulnak. Nyár elején mindig van náluk ribizli és egres is, nyár végén sárga hüvelyű zöldbab.

Tálcás tojást árulnak több helyen is, a méret és a szín szabadon választható, 3 euró/tálca körüli áron megy a 25 tojás.

A piac végén egy fehér furgonból kínál tejtermékeket Sebastian, krumplija is van, de az én kedvencem a liszt, amit 5 kg-os zsákokban árul és szuper kenyeret lehet belőle sütni. 

A piacon,ahová főleg kerekes bevásárlókocsival szokás menni, parkolni is lehet.  Több bejárat van, pénteken a Bergenstenweeg-ről szoktam behajtani. A helyi folklórhoz tartozik, hogy a végén, amikor kihajtásnál fizetünk, bedobjuk a 2 eurot a parkolásért, felmegy a sorompó, rálépünk a gázra... és azonnal ránk tapad valaki, akinek nincs kedve fizetni. 

Őszintén szólva hosszú ideig nem értettem, hogy miért futnak az emberek csak úgy,  ha nem kergetik őket. Aztán a fiam benevezett az Uccle 10 km-re és amikor a célban vártuk, egy kicsit irigy lettem azokra, akik végigfutották.  A "megcsináltuk" öröme volt az arcukon

Közben elkezdtem sportolni, jártam ilyen-olyan edzésekre és azt hittem, hogy ennyi, meg egy kis futkározás elég lesz ahhoz, hogy én is elinduljak. 2013-ban le is futottam gyalogoltam a táv felét , de semmilyen örömet nem okozott, azonkívül, hogy beértem a célba. A fiam 38 perc alatt bent volt, én meg... azért egy órát nem vert rám...Meg is mondtam, ez volt az első és az utolsó ilyen jellegű próbálkozásom, de  azért büszke voltam rá, hogy egyáltalán megpróbáltam,

Aztán idén megint megjelentek a táblák, és  Zs., akivel a gyerekek kapcsán nagyon jóban vagyunk,  felvetette, hogy meg kéne próbálni. Volt még 5 hét, viszonylag jó karban is vagyok, gondoltam, adjunk még egy esélyt ennek a dolognak, hátha most jobban sül el. Elkezdtem rendesen készülni egy edzésterv szerint és egyszer végigfutottuk a tervezett útvonalat. (kicsit eltévedtünk, úgyhogy 14 km lett belőle...) 

2 hét múlva beütött a krach, kifordult a bokám, 1 hét kényszerpihenő. Viszonylag szerencsésen megúsztam, de azért visszavetett és végig bennem volt a félsz, hogy fel kell adni. 

De sikerült.Meg kellett állnom közben, mert a macskakövön nem mertem futni és egy emelkedő is kifogott rajtam, de a 7. km után jött egy szakasz, amikor olyan örömet okozott a futás, amit el sem tudtam képzelni. (gondolom, beindult a béta-endorfin). A végén majdnem meghaltam, de ilyenkor jók a gyerekek, akik eljöttek szurkolni az anyjuknak, és előttük mégsem éghet le az ember.

Ez az egész egyetlen dologról szól: át tudjuk-e lépni a határainkat? Nyilván annak, aki maratont fut, ez egy ujjgyakorlat, de nekem ki kellett lépnem a komfortzónámból, hogy meg tudjam csinálni. És hihetetlenül jó érzés, hogy igen, képes voltam rá és azokban a pillanatokban, amikor a pokolba kívántam az egészet, le tudtam győzni magamat. 

És a végére egy videó, ami ma került elém és a témába vág, érdemes megnézni: