Évek óta nem írtam semmit a karácsonyról, mert a kaszinótojásos poszthoz  nem sok újdonságot tudtam hozzátenni. Ugyanazt ettük, ugyanazt a zenét hallgattuk, ugyanazokat a díszeket tettük a karácsonyfára.

Ugyanúgy hazamentem decemberben az otthoniak ajándékával, hoztam a miénket, a szaloncukrot, a magyar savanyúkáposztát, Anyukám süteményeit. A gyerekek felnőttek, ebből kifolyólag kicsit meg is szaporodtunk. Mindig megfogadtuk, hogy idén nem kapkodunk, szenteste napjára már csak a kaszinótojás és a franciasaláta marad, minden ajándék meglesz gyönyörűen becsomagolva.  A ház feldíszítve, advent első vasárnapján ott a koszorú is az asztalon. (aznap szoktam megcsinálni, ahogy esik, úgy puffan alapon- rendszerint zuhogó esőben a szomszédból lopott borostyánnal, de volt, hogy csak két héttel később állt össze a több sebből vérző kompozíció).  Egyszóval rendszeresen elcsúsztunk, úgyhogy az utolsó napokban finoman szólva nem a béke és a szeretet jegyében készültünk az ünnepre. Tradíció az is, hogy ezek után természetesen a legnagyobb egyetértésben fogyasztjuk el a kisebb regimentnek elegendő vacsorát és megszűnik a napok óta tartó feszültség.

Az idei karácsony más lett. Más, mert más időket élünk és sokkal nagyobb szükségünk van arra, hogy ünnepeljünk. Már advent első vasárnapjára kész lett a koszorú, feldíszítettük a házat. Vettünk egy hatalmas karácsonyfát  és felpakoltuk rá az össze karácsonyfadíszt, amit hosszú évek alatt felhalmoztunk. Semmi tematika, pedig minden évben megfogadjuk, hogy idén monokarácsonyfa lesz. Olyan dizájnos.

Nem lett és kishíján szaloncukor sem, pedig az mindig van a fánkon. Kaptam ajándékba egy dobozzal és csináltunk is. Utolsó nap érkezett a sztaniol Kínából, órákig vagdaltuk a zsírpapírt hozzá, hogy szép legyen. Anyukám mesélte mindig, hogy ez volt a standard karácsonyi program náluk az 50-es években és sokszor gondoltunk  már rá, hogy egyszer l'art pour l'art főzünk szaloncukrot. De arra nem gondoltam, hogy részben a kényszer visz rá. Ahogy a káposztasavanyítást is "játszásiból" csináltam és a kenyérsütést is, de idén élesben ment, mert kellett. 

A menü maradt ugyanaz, ami minden évben : a magyar vonalat a kaszinótojás, franciasaláta, töltött káposzta és a bejgli képviseli, a belgát a foie gras hagymalekvárral. Karácsony másnapján blini-t eszünk füstölt lazaccal és marhasültet yorkshire puddinggal, 26-án pedig raclette-zünk.  

Sokat sétáltunk mostanában és azt látom, hogy sokkal több házat díszítettek ki, az üzletekből elkapkodták a dekorációt. "Az ünnep azé, aki várja" -ezt az ünnepet most sokan várták. Gondolom leginkább azt, hogy történik valami, ha már igazából nem történhet - nem találkozhatunk barátokkal, nem utazhatunk, de legalább egy-két napra kiszakadhatunk az egyre egyformább hétköznapokból. Valami, amiben dönthetünk. Szóval ez kicsit olyan az "Élet él és élni akar" karácsony.  Mellesleg felnőtt életemben az egyik első, ahol rend van a szó összes értelmében, kint is, bent is. Csak ne esne az eső ilyen vigasztalanul, bár most, hogy leírtam éppen kékül az ég. Ha még hó is lenne, egész rendes karácsony lenne...

Boldog, békés, vidám karácsonyt kívánok Mindenkinek!

A karantén egyik egértelműen pozitív hozadéka, hogy sokat vagyunk együtt. A nagyobb gyerekek itthon tanulnak, úgyhogy igyekszünk mindig együtt enni és este is gyakran csinálunk közös programot. Ez mostanában gyakran színház, mert nagyon rákaptunk az online közvetítésekre. Nagyon-nagyon régen nem voltunk színházban. Mikor nyáron hazajutunk, már minden bezár, évközben pedig nem biztos, hogy éppen az van műsoron, amit szívesen megnéznék. Itt meg... bevallom, talán tudnám követni az előadást, de élvezni nem, abban biztos vagyok. 

Most viszont meg tudtuk nézni az Édes Annát, az Anyám tyúkját és nagy örömömre az "Azt meséld el Pista-"-t, Mácsai Pál Örkény estjét. (utóbbi megy még idén, ha december 26-án este nincs más program, szívből ajánlom). A gyerekek, aki már nem is gyerekek, "A padlás"-nak örültek, amit 6 és 8 évesen láttak otthon. Szépen berendeztük a nézőteret és a szünetben levonultunk a büfének kinevezett konyhába.  ( ide többször is le lehet menni, sőt máshova is bármikor és nem kell felállítani az egész sort) Egyik kedvenc történetem Gáspár Lacié, aki elmesélte, hogy régen a falujában azt gondolták az emberek, hogy a tévé oda-vissza  működik és szép ruhába öltöztek, hogy a "bent lévők" is lássák, megadják a tiszteletet. Ezt kihagytuk, de azért kicsit elszomorodtam, amikor A padlás végén kikerült a "Halljuk a tapsot!" tábla. A legkisebb családtag kedvéért megnéztük a Halász Judit koncertet is és eszembe jutott, hogy 12 évesen láttam őt először a parlamenti karácsonyi ünnepségen, le se merem írni, hány éve. És most a 3. generáció nézi velem a Micimackót. Jó, hogy látjuk őket és segíteni tudunk a túlélésben, de nekik ez nagyon nehéz lehet. Azért remélem, hogy ha túl leszünk a járványon, legalább néhány előadásra marad a streaming, hogy mi is be tudjunk kapcsolódni kicsit a magyar színházi kultúrába. Aki még nem látott ilyet, az ne a régi színházi közvetítésekre gondoljon, amikor az 5-6.sor tájékán állt a mozdulatlan kamera, ez már szinte filmszerű.  Decemberben lesz még "A diótörő" és januárra már vettem jegyet "A dzsungel könyvére", amit naponta tízszer hallgattunk meg anno. 

Azért vannak szomorú részei is az ünnepnek. Idén  először nem tudtam hazamenni,online rendeltük meg az ajándékokat, nem tudtam megnézni,becsomagolni, csak reménykedem, hogy olyan lesz, mint amire gondoltam.  Nem érkezik süteményesdoboz a gyerekeknek Anyukámtól krancedlivel (nálunk ez a linzer neve), vaníliás és gesztenyés kiflivel Budapestről, amit  mindig én hoztam haza "titkos szállítmányként".  Persze, meg tudnám én is sütni, de az nem "olyan". Ahogy Anyukám sem tudta reprodukálni "olyan"-ra a nagymamám kalácsát vagy buktáját, és ez nem a liszten vagy az élesztőn múlik. Azért lesz persze mindenből egy kicsi, de idén főleg a saját, már hagyományosnak tekinthető süteményeimet fogom sütni: aszalt-szilvás diós korongot, pozsonyi kiflit, diós marcipános friandise. Az idei sztár kétség kívül a cantuccini lett, amivel próbálkoztam már régebben, de nem aratott tetszést. Minden évben elmentünk Aachen-be az adventi vásárra, ahol kötelező program volt a forralt bor, de iden is is kimarad, ahogy brüsszeli  karácsonyi vásár is. Helyette itthon csináltam forralt bort (Móni receptje a blogon) és cantuccinit mártogattunk bele. Nagyon egyszerű, finom toszkán sütemény és sokáig eláll (na). A recept mandulát ír, de néha vegyesen -dióval, mogyoróval csinálom. Eredetileg  narancshéjjat készül, de citromhéjjal vegyesen még jobb.

Hozzávalók:

250 gramm finom liszt

150 gramm kristálycukor

1 teáskanál sütőpor

egy nagy csipet só

2 tojás

1 evőkanál méz

1 teáskanál amaretto vagy pár csepp keserűmandula aroma

1 teáskanál reszelt citromhéj

1 teáskanál reszelt narancshéj

125 gramm egész mandula

180 fokra melegítsük elő a sütőt (légkeverés nélkül). A lisztet, a cukrot, a sót és a sütőport keverjük jól össze. Adjuk hozzá a mézet, a reszelt citromhéjat, narancshéjat, a tojásokat, az amarettót  és végül a mandulát (nem kell felaprítani). Gyúrjuk össze, és osszuk 2 egyenlő részre a tésztát. Sodorjunk belőle kb. 30 cm hosszúságu és 5 cm széles  rudakat, tegyük sütőpapírral bélelt tepsibe. Süssük 25-30 percig aranybarna színűre. (akkor jó, ha a tetején már látjuk, hogy megsült, de legyen nagyon sötét). Ezután egy éles késsel vágjuk ferdén 1,5 cm széles szeletekre  és tegyük őket vissza a sütőbe  10-15 percre.