- Mondd szépen "mackó"!

- Matykó.

Álltunk a tükör előtt vért izzadva. Anyám mutatta, hogy hogyan tartsam a számat és gyakoroltunk. Ahogy a logopédus előírta, akihez hetente háromszor jártunk, miután a tanító néni "lefelelőtlenezte" anyámat, hogy ilyen pösze gyereket még nem látott. 

Két év után feladtuk, pösze maradtam. Anyám rendületlenül próbálkozott, én is, de nem jutottunk semmire a matykó matykó maradt. Később javult a helyzet, de a sziszegőkkel enyhén, de hallhatóan hadilábon álltam. Aztán az egyetemen bemerészkedtem A tanár beszéde speckolra, amit Fischer Sándor tartott, aki a bemondónőket tanította beszélni. Beugróként mindenkit megkért, hogy csak ennyit mondjon "százszorszépkirálykisasszony". Az én produkcióm sejthető... Rámnézett és közölte, "maga ne is próbálkozzon, anatómiailag reménytelen." Eszembe jutott az a felesleges két év, amikor kötelességszerűen gyakoroltunk, anyámnak kellett kínoznia engem, én meg haragudtam, hogy minek.

Azóta is az a véleményem, ami tanárként megerősödött, hogy ha nem muszáj, ne a szülő korrepetálja, fejlessze a gyereket, mert megterheli a kapcsolatot. Tanárként százszor is nyugodtan elmagyarázom ugyanazt bármilyen gyereknek, de a saját gyerekeimmel sosem voltam türelmes, mert nagyon nehéz elfogadni, ha nem értenek valamit, amit szerintem az "ő képességeikkel" azonnal fel kell fogniuk. 

Minden szülő elfogult. Nincs abban semmi rossz, hogy tökéletes gyereket képzelünk el és az is teljesen érthető, hogy a szülő nehezen fogadja el, ha a gyerek mégsem egészen olyan, mint ahogy elképzelte. Pösze, diszlexiás, hiperaktív. Különösen nehéz, ha folyamatosan csak ezzel szembesítik, és közben nem mondják, hogy de kreatív, gyönyörűen énekel vagy jó matekból.  Ha ennél sokkal nagyobb a baj, még egy gyászfolyamatot is végig kell csinálni, elbúcsúzni a tökéletes, egészséges gyerekünktől, akit elképzeltünk, és utána tudunk igazán örülni annak a kisgyereknek, akit kaptunk.

Amikor kiderül, hogy valami baj van, az ember először magában keresi a hibát, mit rontott el, mi történhetett a szülésnél, miért nem vette előbb észre... Azt hiszem, ha szereti  a gyerekét, akkor biztosan  mindent megtett. Úgyhogy át is lehet térni a következő kérdésre, a "hogyan tovább?"-ra, mert a fejlesztésnél egy igen kemény ellenfelünk van: az idő. A fejlesztésre rendelkezésre álló idő limitált, ezért villámgyorsan lépni kell.

Mikor ijedjünk meg?

Szívem szerint azt mondanám, hogy bármikor, amikor felmerül bennünk, hogy valami nincs rendben.Inkább ötször feleslegesen, mint egyszer későn. Vannak táblázatok azzal kapcsolatban, hogy mikor mit kéne csinálnia egy gyereknek, ezeket érdemes tanulmányozni, de nem kell azonnal halálra rémülni. Nehéz, amikor az ember életében nem látott közelről csecsemőt és a sajátja az első -nincs mihez viszonyítani. Amit sok esetben láttam és veszélyes lehet, amikor valamit már nagyon kéne csinálnia és arra hivatkoznak, hogy "de az apja, nagynénje vagy a Bözsi néni is későn kezdte". Nem. Csak az számít, hogy itt valami baj van, lehet, hogy nem nagy, de eltér a normálistól. Gyanús lehet, ha nagyon ügyetlen egy gyerek vagy pl. egyáltalán nem kúszott vagy mászott. Ezek később tanulási zavarokat okozhatnak, de mozgásterápiával időben korrigálhatók. Sajnos ezek (diszlexia, diszgráfia, diszkalkulia) általában csak az iskolában derülnek ki, bár már óvodában el kéne kezdeni a szűrést és a prevenciót. Érdemes szakembert keresni akkor is, ha 2,5 évesen sem beszél egy gyerek, 

Hogyan keressünk fejlesztést?

Kell egy szakvélemény, ami megmondja, hogy milyen fejlesztés kell és ez alapján tudunk keresni. Ezt a lépést nem szabad kihagyni, mert laikusként nem tudjuk eldönteni, hogy mire van szükség. Mondok egy példát: megkésett beszédfejlődésű gyerekeknél a szülők logopédust keresnek, pedig azontúl, hogy természetesen kell logopédus, biztosan kell mozgásterápia is, mert nagyon szoros összefüggés van a mozgás fejlettsége és a beszéd között. (pusztán mozgásterápiával elérték a beszéd megindulását megkésett beszédfejlődésű gyerekeknél)

1. Ki legyen a fejlesztő?

Először is tisztázzuk, hogy a megfelelő diplomával rendelkezik-e. Univerzális gyógypedagógus nincs, legfeljebb az idősebb gyógypedagógusok között találunk elvétve egyet-kettőt..  Ezen a linken lehet tájékozódni arról, hogy az egyes szakirányok mit jelentenek. 

 Ez alapján el tudjuk dönteni (illetve dehogyis tudjuk, csak azt látjuk, hogy van papírja), hogy valóban ért-e az adott szakterülethez, vagy csak "látott már ilyet messziről". Például autizmus spektrum esetén nagyon széles a skála, óriási különbségek lehetnek  az egyes esetek között, nem mindegy, hogy specialista vagy műkedvelő foglalkozik a gyerekkel. Hacsak nem ösztönös tehetséggel van dolgunk, nincs arra idő, hogy a gyerekünkön gyakoroljon, tehát ez a legfontosabb kritérium. Kicsit gyanús, ha viszonylag fiatal embereknek 3-4 szakról van papírjuk, inkább egy legyen, de azt tényleg tudja.....

A mozgásterapeutáknál nem mindenhol követelmény a gyógypedagógusdiploma, őket alapítványok képzik, az erről szóló diplomát is érdemes megtekinteni. ( a képzések mindegyike egyetemi diplomához kötött, a Dévény-tornát pedig csak gyógytornászok tanulhatják meg). A megadott linkeken lehet részletesen tanulmányozni ezeket a terápiákat, egy biztos: a mozgásterápia mindennek az alapja, a beszédé is és nagyon sokat segít a figyelem- illetve tanulási zavarokon. Van egyébként ezerféle fejlesztő tanfolyam, amire azt mondják, hogy "pont olyan, mint a TSMT meg még jobb is", ezeket kezeljük szkeptikusan. Ezek itt tényleg a legismertebbek és a legeredményesebbek (ha lemaradtam valamiről, örömmel veszem a kritikát):

Dévény-torna- csecsemő kortól

TSMT(tervezett szenzomotoros tréning)  3-8, illetve 9-12 éves korban

Alapozó-terápia     - 5-16 éves kor

Ayres -terápia -csecsemőkortól.

Személyes véleményem, hogy ezt a munkát csak az tudja csinálni, aki igazán szereti és van hivatástudata. Sokan vannak a pályán, akik kihasználják a szülők kiszolgáltatott helyzetét, mert utóbbiak készek bármennyit fizetni azért, hogy a gyerekkel történjen valami. Az igazán korrekt szakemberek megmondják, ha nem boldogulnak az adott problémával és más szakember segítségét kérik vagy átirányítják egy másik kollégához a gyereket. Ők azok, akiket valóban az érdekel, hogy a gyerek fejlődjön. Sajnos, nagyon sok rossz tapasztalattal lettem gazdagabb az évek során és súlyos éveket vesztettünk emiatt. 

 2. Van gyakorlata?

Nehéz kérdés. Úgy gondolom, súlyos esetekben nagyon fontos, mert ha nem megy az A terv, akkor a B-t kell megpróbálnia, vagy C-t..... a nagyon tapasztaltak akár Z-ig elmennek. A gyakorlatot némileg pótolhatja ha valaki erre a pályára "termett" és valóban rendelkezik hivatástudattal, de ez sajnos elég ritka. Ez a hivatás nagyfokú kreativitást igényel-az igazán jó szakemberek bármiből tudnak fejlesztőeszközt készíteni, bármilyen helyzetben meglátják a fejlesztés lehetőségét. Ez az, amit nem lehet könyvből vagy az egyetemen megtanulni.

3. Mennyit és mikor?

Esete válogatja, de pl. mozgásterápiából heti 2X1 óránál beszélnek fejlesztésről, logopédiánál is minimum heti egy óra enyhe esetekben. Súlyos esetekben a mozgásterápia heti minimum 2X2 óra, logopédia 3 alkalom. is lehet. (az optimális a napi fejlesztés lenne). A reggeli órákban van értelme igazán a fejlesztésnek, az esti órákban semmi, esetleg a mozgásterápiákkal érdemes megpróbálkozni.A fejlesztés sok esetben nem ingyenes, egy komplex fejlesztést igénylő gyerek esetében meglehetősen nagy összeget igényel. Azt gondolom, sok év tapasztalatával a hátam mögött, hogy csak azért, "hogy legyen valami", ne vigyük különórára a gyereket, mert azontúl, hogy ideig-óráig nyugtatjuk a lelkiismeretünket, csak időt vesztünk. Ugyanúgy feleslegesen túlfárasztja a gyereket, ha tíz helyre cipeljük. Inkább próbáljunk meg összefogni más szülőkkel és keressük meg az igazán jó szakembereket .

4. Mire figyeljünk még?

- Legyen fejlesztési terv.  Ez folyamatosan módosulhat, hiszen ez nem egy klasszikus tanterv, aminél A-ból B-be meghatározott úton eljutunk x idő alatt. Pontosan legyünk azzal tisztában, hogy mi történik és miért. Egy jó gyógypedagógus az óra utolsó perceit velünk tölti és elmondja, mit tapasztalt. Adhat feladatot is, de ha ezek olyan feladatlapok, amiket a gyerek gyötrésként érzékel, akkor valami nem működik. Az a jó, ha ez egy játék, vagy egy olyan dolog, ami feltűnés nélkül beilleszthető a hétköznapi életünkbe. Ugyancsak gyanús, hogyha állandóan csak a "nem megy neki"-vel szembesülünk vagy az "ügyes volt"-tal. Mi nem ment és miben volt ügyes?-ezek kardinális kérdések. Sok szülő, többek között én sem szeretem a fejlesztő órákat végignézni -szerintem ez egy intim dolog, amit nem jó kívülállóként nézni (hiába vagyunk szülők, ez egy kétszemélyes helyzet), mert ha nagyon nem megy valami, a szülő sokkolódik , pedig az egyik legfontosabb dolog, hogy otthon nyugalom és támogató légkör várja a gyereket.

- Bizalom. Akire rábízom a gyerekemet, abban feltétel nélkül meg kell bíznom. Alapvető a diszkréció, már csak azért is mert problémás gyereket nevelni néha nem egyszerű: nagyon sok türelmet igényel, és van olyan pont, ahol a szülő "kiakad". Ilyenkor segíthetnek egy jó gyógypedagógus tapasztalatai, de az semmiképpen sem, ha legközelebb vadidegenektől halljuk a saját történetünket egy kisebb közösségben. Természetesen ugyanilyen fontos, hogy a gyerek elfogadja, bízzon benne, urambocsá' szeresse, mert akkor szívesen megy hozzá. 

Az igazán jó szakember még akkor is tud valami mondani, amikor éppen semmi sem kerek és amitől az ember egy kicsit jobb kedvre derül és büszke lesz a gyerekére. 

Mert minden gyerek kincs.