Nem vagyok rajongó típus. Nagyon tudok lelkesedni jó könyvekért, zenéért, ételért - sokfélét szeretek, de hamar megunom vagy elunom őket. Egy kivétel van, akinek igyekszem minél több koncertjét megnézni és nap mint nap képes vagyok meghallgatni a számait: Bérczesi Robi. (aki nem ismeri: a magyar alternatív zene egyik meghatározó alakja, a Hiperkarma alapítója, frontembere).
Egy időben sokat foglalkozott vele a sajtó, mert 10 év után sikerült szakítania a drogokkal. Ez a történet olyannyira érdekesnek bizonyult, hogy rengeteg interjút készítettek vele, sőt az egyik kereskedelmi tévé hónapokon keresztül követte az életét. Kedvencem ez a beszélgetés, ahol Pásztor Erzsi színésznővel, a Szomszédok híres Janka nénijével hívták meg egy rádióműsorba. Két, egymástól különbözőbb embert össze sem terelhettek volna...
Sosem láttam szétesett állapotban színpadon, mert a tiszta korszakában kezdtem el a későbbi, döntően életigenlő dalait hallgatni. A szövegei annyira jók, hogy versként is megállják a helyüket, 2019-ben az év szövegírója lett és választható magyar érettségi tétel is. Azt gondolom, zseni, annak minden terhével együtt. A beszédes című "Én és az ének" című önéletrajzi könyvéből kiderül, hogy kicsi kora óta hall hangokat, de ezzel valahogy senki sem foglalkozott.
Annak idején nagymamámék nagyon lelkesedtek Ady Endréért, akiről akkor még csak sejteni lehetett, hogy a magyar irodalomtörténet meghatározó alakja lesz. A szomszédjuk volt Ady egyik rokona, akinek hacsak megemlítették a költőt, felsóhajtott és annyit mondott, " az Endre kérem egy lump volt". Mi tagadás, Ady hálás témát nyújtana ma a bulvársajtónak, de címlapon szerepelhetett volna a szolid Radnóti Beck Judittal való viszonya vagy Szabó Lőrinc és Babits menyasszony cseréje...
Robi a múlt héten került címoldalra. Ott voltam azon a badacsonyi koncerten, ahol összegyűltünk jópáran, akik szeretjük. Az "Én és az ének" koncerten általában feldolgozásokat játszik, például ezt:
Nem olyan zenét, amire valaki csak "bulizzunk egy jót" felkiáltással vesz jegyet, ide tényleg azok jöttek el, akik ismerik. Késett, és amikor megérkezett mindannyian láttuk, hogy nagy a baj. Eljátszott pár számot, de a szervezők nagyon humánusan úgy döntöttek, hogy nem alázzák meg őt azzal, hogy ilyen állapotban kelljen látnunk. Hangos szó nem esett, mindenki szomorúan távozott, sőt, volt, aki sírt. Egy pillanat alatt összezárt a közönség és vakon reménykedtünk, hogy ennek nem lesz visszhangja.
De lett. Másnap a Veszprém megyei hírportálon megjelent egy cikk a történtekről, viszont a végén szerepelt egy kulcsmondat: "Bérczesi Robit szereti a közönsége, ez mindennél erősebben érződött. És bár a koncert nem sikerült, egy ilyen humánus közösséget létrehozni mégis csak nagy siker."
A cikket átvette több hírportál, de hogy-hogy nem, ez az utolsó mondat lemaradt. Aztán lemaradt az is, hogy a közönség egyáltalán nem háborgott, és már csak annyit írtak le, hogy nem volt olyan állapotban.... És erre persze beindultak az egyre vadabb kommentek olyan emberektől, akik még a nevét sem hallották, találtak egy ideális célpontot, aki miatt össztüzet lehetett nyitni az összes zenészre.
Belegondolt bárki abba, hogy mit idézhet elő egy mentálisan egyébként is gondokkal küzdő emberben egy karantén, a gyerekkori legjobb barátja, menedzsere halála után közvetlenül? Hogy mit jelenthet most a családjának ezeket végigolvasni, akik végig mellette álltak és segítették? Egyik híres színészünkről mondta azt a pszichiátere, hogy a napjának nagy része azzal megy el, hogy ellenálljon a kísértésnek. Neki sikerül, van, akinek sajnos, nem.
A kedvenc számom a "Jószerencsét" aktuálisabb, mint valaha. Nem szerelmes szám, pedig annak tűnik, magáról írta, az "új én" a "régi én"-nek. Csak remélem, hogy nem fordul meg újra a sorrend...jószerencsét Robi!
