- Mondd szépen "mackó"!

- Matykó.

Álltunk a tükör előtt vért izzadva. Anyám mutatta, hogy hogyan tartsam a számat és gyakoroltunk. Ahogy a logopédus előírta, akihez hetente háromszor jártunk, miután a tanító néni "lefelelőtlenezte" anyámat, hogy ilyen pösze gyereket még nem látott. 

Két év után feladtuk, pösze maradtam. Anyám rendületlenül próbálkozott, én is, de nem jutottunk semmire a matykó matykó maradt. Később javult a helyzet, de a sziszegőkkel enyhén, de hallhatóan hadilábon álltam. Aztán az egyetemen bemerészkedtem A tanár beszéde speckolra, amit Fischer Sándor tartott, aki a bemondónőket tanította beszélni. Beugróként mindenkit megkért, hogy csak ennyit mondjon "százszorszépkirálykisasszony". Az én produkcióm sejthető... Rámnézett és közölte, "maga ne is próbálkozzon, anatómiailag reménytelen." Eszembe jutott az a felesleges két év, amikor kötelességszerűen gyakoroltunk, anyámnak kellett kínoznia engem, én meg haragudtam, hogy minek.

Azóta is az a véleményem, ami tanárként megerősödött, hogy ha nem muszáj, ne a szülő korrepetálja, fejlessze a gyereket, mert megterheli a kapcsolatot. Tanárként százszor is nyugodtan elmagyarázom ugyanazt bármilyen gyereknek, de a saját gyerekeimmel sosem voltam türelmes, mert nagyon nehéz elfogadni, ha nem értenek valamit, amit szerintem az "ő képességeikkel" azonnal fel kell fogniuk. 

Minden szülő elfogult. Nincs abban semmi rossz, hogy tökéletes gyereket képzelünk el és az is teljesen érthető, hogy a szülő nehezen fogadja el, ha a gyerek mégsem egészen olyan, mint ahogy elképzelte. Pösze, diszlexiás, hiperaktív. Különösen nehéz, ha folyamatosan csak ezzel szembesítik, és közben nem mondják, hogy de kreatív, gyönyörűen énekel vagy jó matekból.  Ha ennél sokkal nagyobb a baj, még egy gyászfolyamatot is végig kell csinálni, elbúcsúzni a tökéletes, egészséges gyerekünktől, akit elképzeltünk, és utána tudunk igazán örülni annak a kisgyereknek, akit kaptunk.

Amikor kiderül, hogy valami baj van, az ember először magában keresi a hibát, mit rontott el, mi történhetett a szülésnél, miért nem vette előbb észre... Azt hiszem, ha szereti  a gyerekét, akkor biztosan  mindent megtett. Úgyhogy át is lehet térni a következő kérdésre, a "hogyan tovább?"-ra, mert a fejlesztésnél egy igen kemény ellenfelünk van: az idő. A fejlesztésre rendelkezésre álló idő limitált, ezért villámgyorsan lépni kell.

Mikor ijedjünk meg?

Szívem szerint azt mondanám, hogy bármikor, amikor felmerül bennünk, hogy valami nincs rendben.Inkább ötször feleslegesen, mint egyszer későn. Vannak táblázatok azzal kapcsolatban, hogy mikor mit kéne csinálnia egy gyereknek, ezeket érdemes tanulmányozni, de nem kell azonnal halálra rémülni. Nehéz, amikor az ember életében nem látott közelről csecsemőt és a sajátja az első -nincs mihez viszonyítani. Amit sok esetben láttam és veszélyes lehet, amikor valamit már nagyon kéne csinálnia és arra hivatkoznak, hogy "de az apja, nagynénje vagy a Bözsi néni is későn kezdte". Nem. Csak az számít, hogy itt valami baj van, lehet, hogy nem nagy, de eltér a normálistól. Gyanús lehet, ha nagyon ügyetlen egy gyerek vagy pl. egyáltalán nem kúszott vagy mászott. Ezek később tanulási zavarokat okozhatnak, de mozgásterápiával időben korrigálhatók. Sajnos ezek (diszlexia, diszgráfia, diszkalkulia) általában csak az iskolában derülnek ki, bár már óvodában el kéne kezdeni a szűrést és a prevenciót. Érdemes szakembert keresni akkor is, ha 2,5 évesen sem beszél egy gyerek, 

Hogyan keressünk fejlesztést?

Kell egy szakvélemény, ami megmondja, hogy milyen fejlesztés kell és ez alapján tudunk keresni. Ezt a lépést nem szabad kihagyni, mert laikusként nem tudjuk eldönteni, hogy mire van szükség. Mondok egy példát: megkésett beszédfejlődésű gyerekeknél a szülők logopédust keresnek, pedig azontúl, hogy természetesen kell logopédus, biztosan kell mozgásterápia is, mert nagyon szoros összefüggés van a mozgás fejlettsége és a beszéd között. (pusztán mozgásterápiával elérték a beszéd megindulását megkésett beszédfejlődésű gyerekeknél)

1. Ki legyen a fejlesztő?

Először is tisztázzuk, hogy a megfelelő diplomával rendelkezik-e. Univerzális gyógypedagógus nincs, legfeljebb az idősebb gyógypedagógusok között találunk elvétve egyet-kettőt..  Ezen a linken lehet tájékozódni arról, hogy az egyes szakirányok mit jelentenek. 

 Ez alapján el tudjuk dönteni (illetve dehogyis tudjuk, csak azt látjuk, hogy van papírja), hogy valóban ért-e az adott szakterülethez, vagy csak "látott már ilyet messziről". Például autizmus spektrum esetén nagyon széles a skála, óriási különbségek lehetnek  az egyes esetek között, nem mindegy, hogy specialista vagy műkedvelő foglalkozik a gyerekkel. Hacsak nem ösztönös tehetséggel van dolgunk, nincs arra idő, hogy a gyerekünkön gyakoroljon, tehát ez a legfontosabb kritérium. Kicsit gyanús, ha viszonylag fiatal embereknek 3-4 szakról van papírjuk, inkább egy legyen, de azt tényleg tudja.....

A mozgásterapeutáknál nem mindenhol követelmény a gyógypedagógusdiploma, őket alapítványok képzik, az erről szóló diplomát is érdemes megtekinteni. ( a képzések mindegyike egyetemi diplomához kötött, a Dévény-tornát pedig csak gyógytornászok tanulhatják meg). A megadott linkeken lehet részletesen tanulmányozni ezeket a terápiákat, egy biztos: a mozgásterápia mindennek az alapja, a beszédé is és nagyon sokat segít a figyelem- illetve tanulási zavarokon. Van egyébként ezerféle fejlesztő tanfolyam, amire azt mondják, hogy "pont olyan, mint a TSMT meg még jobb is", ezeket kezeljük szkeptikusan. Ezek itt tényleg a legismertebbek és a legeredményesebbek (ha lemaradtam valamiről, örömmel veszem a kritikát):

Dévény-torna- csecsemő kortól

TSMT(tervezett szenzomotoros tréning)  3-8, illetve 9-12 éves korban

Alapozó-terápia     - 5-16 éves kor

Ayres -terápia -csecsemőkortól.

Személyes véleményem, hogy ezt a munkát csak az tudja csinálni, aki igazán szereti és van hivatástudata. Sokan vannak a pályán, akik kihasználják a szülők kiszolgáltatott helyzetét, mert utóbbiak készek bármennyit fizetni azért, hogy a gyerekkel történjen valami. Az igazán korrekt szakemberek megmondják, ha nem boldogulnak az adott problémával és más szakember segítségét kérik vagy átirányítják egy másik kollégához a gyereket. Ők azok, akiket valóban az érdekel, hogy a gyerek fejlődjön. Sajnos, nagyon sok rossz tapasztalattal lettem gazdagabb az évek során és súlyos éveket vesztettünk emiatt. 

 2. Van gyakorlata?

Nehéz kérdés. Úgy gondolom, súlyos esetekben nagyon fontos, mert ha nem megy az A terv, akkor a B-t kell megpróbálnia, vagy C-t..... a nagyon tapasztaltak akár Z-ig elmennek. A gyakorlatot némileg pótolhatja ha valaki erre a pályára "termett" és valóban rendelkezik hivatástudattal, de ez sajnos elég ritka. Ez a hivatás nagyfokú kreativitást igényel-az igazán jó szakemberek bármiből tudnak fejlesztőeszközt készíteni, bármilyen helyzetben meglátják a fejlesztés lehetőségét. Ez az, amit nem lehet könyvből vagy az egyetemen megtanulni.

3. Mennyit és mikor?

Esete válogatja, de pl. mozgásterápiából heti 2X1 óránál beszélnek fejlesztésről, logopédiánál is minimum heti egy óra enyhe esetekben. Súlyos esetekben a mozgásterápia heti minimum 2X2 óra, logopédia 3 alkalom. is lehet. (az optimális a napi fejlesztés lenne). A reggeli órákban van értelme igazán a fejlesztésnek, az esti órákban semmi, esetleg a mozgásterápiákkal érdemes megpróbálkozni.A fejlesztés sok esetben nem ingyenes, egy komplex fejlesztést igénylő gyerek esetében meglehetősen nagy összeget igényel. Azt gondolom, sok év tapasztalatával a hátam mögött, hogy csak azért, "hogy legyen valami", ne vigyük különórára a gyereket, mert azontúl, hogy ideig-óráig nyugtatjuk a lelkiismeretünket, csak időt vesztünk. Ugyanúgy feleslegesen túlfárasztja a gyereket, ha tíz helyre cipeljük. Inkább próbáljunk meg összefogni más szülőkkel és keressük meg az igazán jó szakembereket .

4. Mire figyeljünk még?

- Legyen fejlesztési terv.  Ez folyamatosan módosulhat, hiszen ez nem egy klasszikus tanterv, aminél A-ból B-be meghatározott úton eljutunk x idő alatt. Pontosan legyünk azzal tisztában, hogy mi történik és miért. Egy jó gyógypedagógus az óra utolsó perceit velünk tölti és elmondja, mit tapasztalt. Adhat feladatot is, de ha ezek olyan feladatlapok, amiket a gyerek gyötrésként érzékel, akkor valami nem működik. Az a jó, ha ez egy játék, vagy egy olyan dolog, ami feltűnés nélkül beilleszthető a hétköznapi életünkbe. Ugyancsak gyanús, hogyha állandóan csak a "nem megy neki"-vel szembesülünk vagy az "ügyes volt"-tal. Mi nem ment és miben volt ügyes?-ezek kardinális kérdések. Sok szülő, többek között én sem szeretem a fejlesztő órákat végignézni -szerintem ez egy intim dolog, amit nem jó kívülállóként nézni (hiába vagyunk szülők, ez egy kétszemélyes helyzet), mert ha nagyon nem megy valami, a szülő sokkolódik , pedig az egyik legfontosabb dolog, hogy otthon nyugalom és támogató légkör várja a gyereket.

- Bizalom. Akire rábízom a gyerekemet, abban feltétel nélkül meg kell bíznom. Alapvető a diszkréció, már csak azért is mert problémás gyereket nevelni néha nem egyszerű: nagyon sok türelmet igényel, és van olyan pont, ahol a szülő "kiakad". Ilyenkor segíthetnek egy jó gyógypedagógus tapasztalatai, de az semmiképpen sem, ha legközelebb vadidegenektől halljuk a saját történetünket egy kisebb közösségben. Természetesen ugyanilyen fontos, hogy a gyerek elfogadja, bízzon benne, urambocsá' szeresse, mert akkor szívesen megy hozzá. 

Az igazán jó szakember még akkor is tud valami mondani, amikor éppen semmi sem kerek és amitől az ember egy kicsit jobb kedvre derül és büszke lesz a gyerekére. 

Mert minden gyerek kincs.

Szombaton a piacon a kedvenc árusom asztala tele volt szentjánoskenyérfával. Mármint a hüvelytermésével, de nem gondolnám, hogy bárki is használná egy piaci vásárlásnál a pontos növényszervezettani meghatározást. A franciák  a termést egyszerűen caroube-nak nevezik, a fát meg pain de Saint Jean-nak, Gondolkodtam, hogy veszek párat, de eszembe jutott egy régi reformkonyhás próbálkozásom, amikor karobporral sütöttem és gyorsan elvetettem az ötletet. A fa nevét egyébként Keresztelő Szent János-ról kapta, aki fel akart készülni a Messiás eljövetelére, ezért elvonult a világtól. "Teveszőrből készült ruhát viselt, csípőjét pedig bőröv vette körül, sáska és vadméz volt eledele". (Máté evangéliuma 3.4) A sáska fordítási hiba, valószínűleg sáskafát jelent, az arabok így nevezik a szentjánoskenyérfát, mert a szétnyíló hüvely a sáskához hasonlít. (Az már csak hab a tortán, hogy ez az egyik fa, amit Palesztinában nem rágtak le a sáskák). Több helyen is utalnak rá a Bibliában, például a tékozló fiú történetében: éhínség idején ezzel etették a disznókat. 

Püthagorasz babjaként is emlegetik, aki állítólag nem szívlelte a lóbabot és óva intett mindenkit a fogyasztásától. dehogy a szentjánoskenyérfa hogy kerül ebbe a történetbe, az továbbra is rejtély.

Főleg mediterrán területeken terem, akár 20 m magasra is megnő és kétlaki, ez azt jelenti, hogy a porzós és a termős virágok nem egy növényen helyezkednek el, hüvelytermést csak a "női" egyedek hoznak. 

És hogy jön ide a karát? A hüvelyben 10-15 kicsi mag van és az ókorban egy ilyen mag súlyát tekintették egy karátnak. A szentjánoskenyérfa neve görögül "keration", innen jön a név (egyébként kicsi szarvat jelent) Persze, volt ennek a termésnek többféle variánsa is, úgyhogy államonként változott, hogy hány mg egy karát, de végül úgy döntöttek, hogy a trójai mag legyen az etalon és ettől fogva egy karát súlya 205mg lett. Aztán 1907-ben a metrikus rendszert használó országok úgy határoztak, hogy legyen inkább kerek szám és azóta egy karát egészen pontosan 200 mg. A 24 karátos arany a tiszta aranyat jelenti, ebből nem lehet ékszert készíteni, mert túl lágy. Az ékszerészek ötvözetekkel dolgoznak, ezüstöt vagy rezet kevernek az aranyhoz és attól függően, hogy mekkora az arany %-a az ötvözetben, beszélünk 18 vagy 14  stb. karátos aranyról.

Ha valaki olthatatlan vágyat érez, hogy megkóstolja, az Abattoiron biztosan talál. Inkább a nyers, "rágcsálós fogyasztást javasolnám, a magokból meg összerakhatunk 24 karátot.  Bár a karobot, a megszárított, megőrölt magokat a    le cacao du Vieux Monde-nak is nevezik (azaz a "régi világ kakaójának".), azért én inkább maradok az új világ kakaójánál...

A Költészet Napja van. Gondolkodtam, hogy melyik verset tegyem fel,aztán eszembe jutott egy régi emlék.

A Saint Luc-ben ültünk  (sajnos, sokan ismerik Brüsszelben, az egyik legnagyobb és leghíresebb belga kórház) és vártuk, hogy vége legyen egy műtétnek, amiről akkor még nem tudtuk, hogy megváltást hoz majd. Van egy kis szoba vagy nem is tudom, minek nevezzem a kórház földszintjén, ahol bibliai idézetek vannak, egy könyv, amibe mindenki beírhatja a fohászát vagy a fájdalmát és akkor volt éppen egy nagy plakát is, amire idézeteket ragasztott valaki különböző nyelveken. Ez volt középen:

"A semmi ágán ül szivem,

kis teste hangtalan vacog

köréje gyűlnek szeliden

s nézik, nézik a csillagok."

                                                                                                  (József Attila)

Nekem akkor ez sokat jelentett, erőt adott még úgyis, hogy a vers címe Reménytelenül.. Jó volt, hogy ott volt. Magyarul. 

Még mielőtt bárki követ hajítana  rám, nem én adtam ezt a hangzatos címet a dalnak: 1967-ben Brigitte Bardot kérte meg Serge Gainsbourg-t - miközben szenvedélyes viszonyt folytattak - hogy írja meg neki a "világ  legszebb szerelmes dalát". Gainsbourg egy éjszaka alatt elkészült a Bonnie et Clyde-dal és a Je t'aime ... moi non plus"-vel, amit fel is vettek Bardot-val egy londoni, majd egy párizsi stúdióban. A dalt egyetlenegyszer játszotta le egy rádióadó, majd óriási botrány tört ki. Günther Sachs, Bardot akkori férje pert helyezett kilátásba a dal címe miatt (a viszony nyílt titok volt BB és az énekes között). Gainsbourg igazi gentlemanként viselkedett, bár már minden készen volt, a lemez végül nem került a boltokba és a rádiók sem vették fel a repertoárjukba, Mireille Darc színésznő azt javasolta az énekesnek, hogy énekelje el valaki mással, mert a dal jó és ne legyen az enyészeté.

1968-ban a Slogan forgatásán Gainsbourg találkozott az akkor még ismeretlen Jane Birkin angol énekesnővel, akivel egymásba szerettek, később össze is házasodtak. Megkérte, hogy újra énekelje el vele a duettet, de egy oktávval feljebb, mint Bardot,hogy megkülönböztessék a két változatot. "Bardot verziója nagyon erotikus volt, én csak el akartam énekelni a dalt. Úgy énekeltem, mint egy kisfiú. Egy ponton kicsit soknak találták a mély sóhajtásokat és szóltak, hogy nyugodjak le, mire teljesen leálltam és nem vettem levegőt - hallani is a felvételen"  -mesélte Birkin. Miután Londonban és Párizsban is rögzítették és 1969 februárjában kijött a lemez. A borítón feltüntették hogy 21 éven aluliak nem hallgathatják és kiadó Philips helyett Fontana néven forgalmazta.

Birkin évekkel később így emlékszik vissza: " Serge kíváncsi volt, mit szólnak az emberek  a dalunkhoz. A Beaux-Art-on laktunk abban a szállodában, ahol Oscar Wilde élt haláláig. A földszinten volt egy nagyon sikkes étterem, ahol Serge lejátszotta a lemezünket.  Amikor meglátta, hogy szabályosan megáll a villa a vendégek kezében, azt mondta: slágert írtunk."

4 perc tömény erotika. Amikor az újságírók azt mondták, hogy "egy szeretkezés története", Gainsbourg azt válaszolta, hogy szerencsére nem, mert ahhoz legalább egy nagylemez kellett volna. A címén máig vitatkoznak, szó szerinti fordításban ugyanis "Én szeretlek.... én sem .", amit nehéz értelmezni. Gainsbourg egy interjúban azt mondta, hogy ez egy "bon mot" azaz szójáték, vicc és eredetileg Salvador Dali-tól származik.

Dali azt mondta Picasso-ról: "Picasso est espagnol,moi aussi." (Picasso spanyol. Én is.). "Picasso est un génie, moi aussi." (Picasso zseni. Én is.) "Picasso est un communiste", moi non plus". (Picasso kommunista, én sem.). Valójában Picasso is csak névleg volt tagja a kommunista pártnak, tehát itt egy játékról van szó -annyira vagyok kommunista, mint ő-  vagyis ha a dalról beszélünk : "annyira szeretlek, mint te engem."

A dal óriási botrányt okozott. " A pápa volt a legjobb sajtófőnökünk."-emlékszik vissza  Birkin. A L'Osservatore Romano, a Vatikán hivatalos lapja obszcénnek bélyegezte a dalt  és indítványozta, hogy tiltsák be Olaszországban. Ugyanez történt Nagy-Britanniában is, a BBC is megtagadta a dal sugárzását. Azt azonban nem sikerült megakadályozni, hogy az angol slágerlista élére kerüljön, ami igazán szép teljesítmény egy francia daltól. Érdekes viszont, hogy a francia slágerlistán  csak a harmadik helyre tudott befutni. Természetesen nem jelenhetett meg a szocialista országokban, de betiltották többek között Svédországban és Spanyolországban is. Az egyik kifogás azontúl, hogy nagyon erotikus a dal, Birkin életkora volt -túl fiatalnak találták. Pedig 22 múlt és Gainsbourg előtt volt már egy férje, sőt 21 éves korában egy kislánya is született.

Amikor 10 évvel később Gainsbourg Jamaicába utazott, hogy felvegye az Aux armes et caetera című albumát, a két reggae sztár, Sly and Robbie gyanakodva méregette. Ők csak egy francia dalt ismertek  a "Je t'aime-t, amiben valami francia nő nyög". Amikor Gainsbourg közölte velük, hogy abban ő a férfi, rögtön minden a helyére került.

1986-ban, miután pár éve már szétváltak, Gainsbourg felhívta Birkint : " Van egy nagyon rossz hírem, Kijövök a Bardot-féle verzióval. BB végül beleegyezett, hogy a mi duettünk is megjelenjen, azzal a feltétellel, hogy a lemezből származó nyereséget állatvédő szervezeteknek adjuk." 

"Azt gondoltam, hogy mindenki rá fog jönni, hogy nem vagyok olyan érdekes, mint ő"-mondta Birkin. "De nagyon sokat köszönhetek a dalnak, és már tudom, mit fognak játszani a temetésemen".

A végére egy különlegesség, a közös verzió, egyszerre hallhatjuk Bardot-t és Birkint:

 A másik torta itthon maradt, ebbe a citromkrém tetejére fagyasztott erdei gyümölcsöt is tettem.  Így még finomabb.

 Hozzávalók (egy 25 cm-es tortaformához, 8 személyre)

A tésztához:

210 gramm liszt

85 gramm cukor

1 tojás

1 vaníliarúd

125 gramm vaj

25 gramm mandulapor

4 gramm só ( 1 teáskanál)

A tészta hozzávalóit gyorsan összegyúrjuk (késes robotgéppel a legjobb), majd a gombócot legalább két órára betesszük a hűtőbe.

A tésztát 25 mm vastagra nyújtjuk és kibélelünk vele egy kerek vagy fodros szélű, keskeny peremű formát. A formát célszerű alul zsírpapírral bélelni. 30 percre a hűtőbe tesszük. Előmelegített sütőben 190 fokon sütjük meg.

 A töltelékhez:

 4,5 citrom leve (1,5 dl)

3 tojás

20 gramm reszelt citromhéj

200 gramm porcukor (nálam 150 gramm)

140 gramm vaj

Habverővel jól összekeverjük a tojásokat, a cukrot, a citromok levét és a reszelt citromhéjat. Vízfürdő felett addig melegítjük a krémet folyamatos keverés mellett, amíg 82 fokos nem lesz. (hőmérő nélkül: amíg be nem sűrűsödik). Ezután levesszük a tűzről és folyamatos keverés mellett 50 fokra hűtjük le (jégkockákkal teli tálba tesszük a krémet tartalmazó tálat, de anélkül is kb. 5 perc alatt lehűl). Ezután jól elkeverjük benne a kockákra vágott vajat. Legalább két órára a hűtőbe tesszük.

 Hab a tetejére:

3 tojásfehérje lemérve

A kristálycukorhoz  hozzáöntünk 3 evőkanál vizet majd egy lábosban felforraljuk. Közben elkezdjük habbá verni a tojásfehérjét. A forró szirupot folyamatosan, kis részletekben adagoljuk a tojásfehérjéhez, amit tovább verünk. Kemény habot kapunk, akkor jó, ha szálakat tudunk húzni belőle. (videon meg lehet nézni itt.)

A tésztát megkenjük a citromtöltelékkel, a habot habzsákba töltjük és rózsákat vagy csigavonalat nyomunk a töltelék tetejére. Kevés porcukrot szitálunk (ez el is maradhat) a hab tetejére majd karamellizáló pisztollyal karamellizáljuk. Ha nincs ilyen szerkezetünk, forró grill alatt 5-8 perc alatt ugyanezt az eredményt érhetjük el. Ha van, akkor is célszerű még 5 percre grill alá tolni, hogy a hab megkeményedjen. 

Sokszor elmentem emellett az étterem mellett a Chaussée Alsembergen , de valamiért mindig azt gondoltam, hogy valami füstös söröző ez, tősgyökeres iszákosokkal. Aztán egyszer nem volt kedvünk messzebbre menni, ez meg gyalog is közel van hozzánk..betértünk.

Csudálatos hely.  A falakat sörreklámok, innen-onnan összeszedett utcatáblák borítják:

Többek között azé az utcáé, ahol először laktunk Brüsszelben, nem gondoltam volna, hogy egyszer újra az Avenue Francois Folie tábla alatt fogok vacsorázni. Középen egy szép vaskályha meredezik : van, aki odateszi melegedni a kagylóját.

Azt csak most tudtam meg, amikor  kicsit utánaolvastam a kocsma, pardon estaminet történetének,  hogy Brüsszel egyik legrégebbi, ha nem a legrégebbi sörözőjében járunk. Az estaminet eredetileg kávézót jelent, de nem annyira kávét, mint inkább sört szolgálnak fel  és különböző tradicionális játékokat is lehet játszani bennük.

Az anekdota szerint maga V. Károly is megállt majd 500 éve az  "öreg haragos ördögnél" egy italra, merthogy ezt jelenti a neve. Később gyakran látogatta a helyett brüsszeli utazása során Charles Baudelaire és Victor Hugo, aki 1865-ben Brüsszelben telepedett le és ez volt az egyik törzshelye.

A sörválaszték hatalmas, nem mondom, hogy Delirium-szintű, de az átlag belga kocsmánál sokkal többet tud. Nagyon jó a csapolt Westmalle, én meg találtam egy hasonló flamand sört, mint a kedvencem. Mellé kiskosárban rögtön érkezik a friss bagette és a vaj.

Természetesen enni is lehet. Igazi belga kosztot. Például rognon-t, azaz marhavesét - háromféle módon elkészítve. És megkérdezik, mint a steak-nél, hogy jól átsütve, félvéresen vagy éppen csak kérgesítve szeretnéd. Burgonyakrokettel adják, én a hárommustárost és a liège-it kóstoltam, mindkettő kitűnő.

Van persze onglet is - ezt a húst a hentes falatjának nevezik a franciák, nagyon jó marhaszeletet lehet sütni belőle. Hatalmas adag sült krumplival adják és béarni mártással. De különböző argentin steakekkel is megbirkózhatunk, ezeket dekára mérik és árazzák.

Lehet filet américain-t enni (ez a brüsszeli tatárbifsztek, nemsokára jövök a recepttel), de így nem fogjuk megtalálni az étlapon, előbb rejtvényt kell fejteni hozzá: USA maison boeuf haché minute néveb szerepel.

Van chicon au gratin, carbonnades flamandes (ez az egyetlen, ami annyira nem ízlett, kicsit száraznak találtuk), stoemp, vol au vent és kagyló, azaz moule minden mennyiségben és ízben. A gyerekeknek ott az obligát spaghetti bolo (vagyis bolognai spagetti, amit a belgák teljesen a sajátjuknak éreznek) vagy sonkás tészta, esetleg sima sajtos spagetti (nem nagy kulináris történet, de ők szeretik). Rendelhetünk nekik vagy magunknak hamburgert, de ne döbbenjünk meg, óriási ...

Desszert is van, de olyan hatalmas adag főételt hoztak mindig, hogy nem vitt rá a lélek, hogy édességet is egyek. Itt a választék:

 Hétvégén esténként mindig tele van, érdemes előre asztalt foglalni:telefonon vagy online. (itt a cím és a nyitvatartás is)

Ülünk az étteremben és várunk, hogy kihozzák a rendelést. Beszélgetünk, iszogatunk, nevetgélünk. És éhesek vagyunk. Végre megérkezik a pincér, de amikor elkezdenénk enni, valaki megszólal: „Várjatok, előbb lefotózom.” Ami ezután következik, az általában egy komplikált és gyakran időigényes folyamat, amelynek során először meg kell találni az étel legesztétikusabb oldalát, aztán a poharakat, szalvétákat, sótartókat megfelelő kompozícióba kell rendezni, majd el kell távolítani az olyan zavaró tényezőket, mint az asztaltársaságunk tagjai. „Te dőlj egy kicsit jobbra, te vedd le a kezedet az asztalról, te pedig ne takard el a fényt!” Ideális esetben már az első kép instaworthy (i.e. méltó arra, hogy felkerüljön az instagramra) lesz, ha nem, akkor mindez megismétlődik egy másik szögből is. Majd egy harmadikból. Ha szerencsénk van, még azelőtt elkezdhetünk enni, mielőtt kihűl az étel. (Mert ugyebár addig a többiek sem kezdhetnek el enni, amíg nincs meg a tökéletes kép.)

Ismerős a helyzet? Nekem igen, sőt, nem ritka, hogy én magam vagyok az az idegesítő vacsorapartner, akinek „muszáj megörökíteni élete minden pillanatát". A jó hír az, hogy nem én vagyok az egyetlen ilyen eszement. Az instagramon jelenleg 258 millió #food hashtaggel ellátott fotó van, amit egyedül a #selfie hashtag előz meg 333 millióval.

De vajon miért szeretjük annyira megmutatni, hogy mit eszünk, és miért szeretjük nézegetni mások ételfotóit?

Az evés összeköt

A rituálék mindig is fontos szerepet töltöttek be a közösségteremtésben, és mi lenne alapvetőbb rituálé, mint az étkezések? Mindenki eszik, ezért ez olyasmi, ami még azokkal is összeköt, akik a világ másik végén élnek vagy épp más nyelvet beszélnek. Az étkezés alapvetően intim dolog, amit leggyakrabban a szeretteink és a barátaink körében csinálunk, ezért azzal, hogy mindezt nyilvánossá tesszük egy fotóval, megnyílunk és kapcsolatot teremtünk másokkal. Megosztjuk az érzéseinket, örömünket és élményeinket, ezáltal pedig kielégítjük az önkifejezés és a valahová tartozás iránti igényünket. Elvégre az ember társas lény, és a szociális médiának köszönhetően még soha nem volt ilyen egyszerű olyanokat találni, akik hozzánk hasonló érdeklődési körrel rendelkeznek.

Amikor elkattan a kép

Tetszik vagy sem, tény, hogy az ételfotózási trend alapvetően megváltoztatta az ételekhez való hozzáállásunkat. Kutatások bizonyítják például, hogy ha tudjuk, hogy le fogjuk fotózni az ételt, akkor nagyobb gonddal készítjük el és jobban is értékeljük. Az ételekhez mindig társul valami történet, egy régi családi recept, egy felejthetetlen utazás, egy jó barát, akivel megosztjuk, vagyis már a fotózás pillanatában kialakul egyfajta nosztalgia a fotósban, amit az is érezni fog, aki később megnézi a képet. Emellett azt is kutatások bizonyítják, hogy ha kicsit halogatjuk az étkezés megkezdését, akkor jobban esik majd az étel. Először a „szemünkkel eszünk”, vagyis amíg elkészítjük a fotót, addig gyönyörködünk az ételben, csodáljuk az esztétikai értékét és pozitív kapcsolatot építünk ki vele.

Egy kép többet mond ezer szónál

A kérdés csak az, hogy mit? Egy egyszerű fotó az ételünkről többet elmond rólunk, mint gondolnánk. Csokis croissant háttérben az Eiffel toronnyal, bográcsban fövő marhapörkölt, avokádó pirítóson, húsleves a nagyi régi porcelántáljában szervírozva vagy Nigella Lawson pavlovája rengeteget elmond a társadalmi státuszunkról, a korunkról, a vagyoni helyzetünkről, az érdeklődési körünkről, sőt még talán a világnézetünkről is. A gond csak ott kezdődik, ha mindaz, amit a fotó elmond, nem áll összhangban a valósággal.

Az online marketing ereje

Nagy közösségi média felhasználónak tartom magam, az instagramon akár órákat is el tudnék tölteni. Nem vagyok naiv, tisztában vagyok vele, hogy sok minden, amit látok, színtiszta üzlet. Az étel az egyik legértékesebb közösségi valuta, állítják az online marketinges szakemberek, méghozzá éppen az univerzális jellege miatt. A képlet tulajdonképpen rém egyszerű: ha vágyunk arra, amit valaki eszik, akkor arra is vágyni fogunk, amit visel, ahová utazik, amilyen kocsit vezet, és még sorolhatnám. Vagyis, azt hihetjük, hogy ha mi is azt esszük, amit ő, akkor nekünk is olyan életünk lesz, mint neki. Egy ételfotóval egy egész életstílust el lehet adni, és ezzel pontosan tisztában vannak a hirdetők.

Az instagram visszavág

Úgy gondolom, nem lenne fair, ha nem beszélnénk azokról, akik ki nem állhatják ezt az egész ételfotózgatási mizériát. Vannak, akiket egész egyszerűen hidegen hagy a dolog, vannak akik, betudják az Y és a Z generáció hóbortjának, és vannak, akik kifejezetten rosszul érzik magukat mások ételfotóitól. Például, ha valaki sikertelenül próbál lefogyni, akkor az érthető módon nem szívesen nézegeti mások egészséges ételeiről készült fotóit. Ugyanígy nem szívesen nézegetünk puccos étteremben készült fotókat, ha mi soha nem jutunk el ilyen helyekre.

Most akkor fotózzuk az ételt vagy ne?

Aki bármilyen közösségi médiumot használ, az tudja, hogy az ételfotókat szinte lehetetlen elkerülni. Hiba lenne azonban múló szeszélyként kezelni a trendet, elvégre az ételek megörökítése egyidős az emberiséggel. Kíváncsi lennék rá, hogy amikor például Cézanne a csendéleteit festette, akkor is megjegyezte-e valaki, hogy „Az ég szerelmére, Paul, ez csak egy alma, minek lefesteni?”. Az csupán a digitális kor velejárója, hogy ma már nem kell Cézanne-nak lenni, hogy meg tudjunk örökíteni egy almát. Akinek van fényképezőgépe vagy okostelefonja, az képes erre, sőt meg is oszthatja velünk, akár kíváncsiak vagyunk rá, akár nem.

Ráadásul, amíg ekkora üzleti lehetőség van a dologban, addig nem fog alábbhagyni a trend, ebben egészen biztos vagyok. Vannak például éttermek, amelyek kifejezetten ügyelnek rá, hogy megfelelő legyen a világítás náluk a jó minőségű fotók érdekében, a Strabucks’ pedig már nem is csinál titkot belőle, hogy bizonyos termékeit kifejezetten úgy fejleszti ki, hogy megfeleljenek az aktuális instagram trendeknek. (Pasztellrózsaszín tea tejszínhabbal? Tudni sem akarom, hogy milyen az íze, de ez furcsa mód nem is igazán számít.)

Egyszóval az ételfotózás létező jelenség, amivel számolni kell. „Mondd meg, mit eszel és megmondom, mi vagy”, mondta Jean Anthelme Brillat-Savarin francia gasztronómus, aki a XVIII. században élt.

Meg lenne lepve, ha tudná, hogy a mondása a XXI. században aktuálisabb, mint valaha.

Írtam már, hogy a kémiához egy kicsit jobban értek, mint az átlag. Tanár vagyok ugyanis. Egy ideje nem tanítok, de azért még mindig sokat álmodom arról, hogy ott állok megint a gyerekek előtt. Az egyik leggyakoribb mondat, ami akkoriban elhagyta a számat az "És most vegyétek elő a periódus rendszert!" volt. Benne volt a négyjegyű függvénytáblában, az összes kémia könyvben, ott díszelgett a kémia tanterem falán. Nélkülözhetetlen és mindent el lehet magyarázni a segítségével. Közeli hozzátartozóm szerint neki inkább a rémálmaiban szerepel...

A periódusos rendszer alapjait Dmitrij Ivanovics Mengyelejev fektette le. Mengyelejev 1834-ben született a szibériai Tobolszkban egy később elszegényedett értelmiségi családban, de olyan tehetségesnek bizonyult, hogy egészen a Szentpétervári Egyetem tanszékvezetői székéig jutott. Volt közben egy kis tüdőbaj, ez-az, de viszonylag egyenes volt az út.

1867-ben adta ki A kémia alapelvei című nagyszabású munkáját. Az elemeket növekvő atomtömegük szerint rendezte és észrevette, hogy kémiai és fizikai tulajdonságaik periodicitást mutatnak. Periódusos rendszere vízszintes sorokból, az ún. "periódusokból" és 8 függőleges "csoportból" áll. Akkoriban összesen 60 elemet ismertek, de Mengyelejev a táblázat alapján olyan elemek létezését is megjósolta, amelyeket a későbbiekben fedeztek fel. A nemesgázok nem szerepeltek a rendszerben, de ezeket az 1890-es években gond nélkül be tudták illeszteni. Ez Mengyelejev 1904-es periódusos rendszere:

Vele egyidőben a német Meyer is ugyanezekre az eredményekre jutott, a két tudós között viszont alapvető különbség volt: Mengyelejev ki merte mondani, hogy a periódusos rendszer törvények szerint épül fel, Meyer viszont meghagyta azt a lehetőséget, hogy ez csak a véletlenek játéka.

A mostanában használatos periódusos rendszer az elektronszerkezetet veszi figyelembe, nem az atomtömeget. Jelenleg már 118. elemet tartalmaz  az utoljára felfedezett oganesszon-nal együtt. 

Nyugaton egyébként sokáig nem fogadták el Mengyelejev eredményeit, "orosz miszticizmusnak" tartották. 1875-ben viszont felfedezték a galliumot, amelynek létezését és tulajdonságait az orosz tudós előre megjósolta, ezután már lelkesen ünnepelték.

Emellett még felfedezte a gázok kritikus hőmérsékletét - ez az a hőmérséklet, ami felett a gázokat nem lehet cseppfolyósítani. Felismerte az általános gáztörvény alapjait - vagyis mi az összefüggés a hőmérséklet, a nyomás és a térfogat között. Önmagában megért volna ez is egy Nobel-díjat. Csak egy kicsit túl hamar történt...

Felfedezett egy füstnélküli lőport, lefektette az orosz szódagyártás alapjait. Segített feltárni a donyecki kőszénmezőket, ha már beleásta magát, kidolgozott egy eljárást, amivel meg lehet határozni az ásványi szenek fűtőértékét.

1887-ben egyedül szállt fel egy léghajóval, mert szerette volna a napfogyatkozást lefényképezni. Annak ellenére, hogy semmit sem tudott a léghajó működéséről, mégis sikeresen földet ért,

Magánélete egy kicsit zűrös volt. Kétszer is megnősült, második feleségét, aki művészeti tanulmányokat folytatott, egészen Rómáig követte, ahol megfenyegette,  hogyha nem lesz az övé, a tengerbe ugrik. Igazán nagy kár lett volna érte, ezt nyilván a lány is megértette, mert négy gyermekük született.

1907-ben február 2-án halt meg, akkor már hat éve létezett a Nobel-díj. Háromszor is felterjesztették, de nem kapta meg. Nobel úgy rendelkezett, hogy az előző év legjelentősebb eredményét kell díjazni, ennek a kritériumnak Mengyelejev nem felelt meg. De egy szabály szerint az is lehetséges, hogy egy olyan felfedezést díjazzanak, amelyre az elmúlt évben sokan tudtak építeni. Sajnos, Cannizzaro-t, aki az atomtömeget definiálta, nem jelölték és úgy ítélték meg, hogy nélküle Mengyelejev sem ment volna semmire, ezért ő sem kapta meg a díjat. Ez azóta is a Nobel-díj történetének egyik szégyenfoltja.

A periódusos rendszer 1955-ben felfedezett 101-es rendszámú elemét a tiszteletére nevezték el mendeléviumnak. A Hold egyik krátere szintén róla kapta a nevét. 

(Rehahn 2011. Hoi-An)

Rehahn, a francia fotós keresztül-kasul bejárta Vietnamot, olyan törzsekhez is eljutott, ahova alig-alig ér el a civilizáció. A 74 éves Bui Thi Xong asszonnyal Hoi-An-ban találkozott, ő fuvarozta a fotóst a csónakján, amikor megkérte, hogy hadd készítsen róla egy pár fotót. Amikor Xong asszony meglátta a képeket, ekkor készült ez azóta híressé vált portré, a "Hidden Smile" sorozat egyik darabja, ami Xong asszonyt Vietnam egyik legismertebb asszonyává tette. A kép az Asszonyok Múzeumában látható Hanoiban, de megjelent a National Geographic-ban is.

Rehahn és Xong asszony barátok lettek és a fotós egy új csónakot ajándékozott az idős hölgynek, amire ő már nagyon régóta vágyott. 

Xong asszony nagyon népszerű lett a turisták körében, napi 10-20 turista keresi meg, hogy a csónakjával elvigye őket egy kicsit várost nézni és természetesen örömmel fényképezkedik is velük.

Rehahn, akit a világ 10 legjobb portréfotósa között tartanak számon, azóta is Hoi-An-ban él, itt hozott létre egy kis múzeumot, sok-sok fényképpel és  egy kiállítással, ahol ritka vietnami népviseleteket gyűjtött össze érdekes történetekkel párosítva. A fotós szerint ahhoz, hogy igazán hiteles portrét tudjon készíteni, előbb meg kell ismernie az embert, ezért mindig 2-3 napot együtt tölt modelljeivel, mielőtt fényképezni kezd.

Rehahn képei egyébként lenyűgözőek, ezen az oldalon lehet megnézni őket, de a Facebook-on és Instagram-on is követhető. Ez a másik kedvencem: a kék szemű vietnami kislány, akiről később kiderült, hogy valamelyik őse francia volt.

Érdemes nézegetni a munkáit, a természetfotói is csodálatosak.

Ma 200 éve született Görgey Artúr tábornok, akit  a világosi fegyverletétel kapcsán régen szimplán hazaárulóként emlegettek, de ma már szerencsére jóval árnyaltabb a kép. A történelemhez nem értek igazán, a kémiához kicsit jobban és egy dologban biztos vagyok: jó vegyész volt. Kortársai szerint az egyik legjobb akkoriban, nemcsak Magyarországon, hanem Európában is.

Valójában sosem készült katonai pályára, de elszegényedett nemesi család sarjaként 14 évesen más választása nem lévén egy utásziskolába került, ahol 12 és háromnegyed évet töltött el. Apja halála után úgy döntött, hogy elég a katonásdiból és a természettudományok, azon belül is a kémia felé fordult az érdeklődése: a prágai egyetem vegyész tagozatán kezdett tanulni a híres Redtenbacher professzor mellett.  Rendkívül kitartó, szorgalmas, intelligens diák volt, aki szűkös anyagai keretei miatt nélkülöző életmódot folytatott:

"több, mint 6 esztendő óta hozzá vagyok szokva,vacsorára semmit, reggelire pedig egy darab kenyeret enni"

Annyira tehetségesnek bizonyult, hogy oktatója tanári állást szerzett neki a lembergi egyetemen.

1847-ben nagy kutatásba kezdett, a kókuszdió természetes zsírsavait kezdte el tanulmányozni.

Kimutatta a kaprin- és a mirisztinsavat a kókuszdióolajban. Történelmi munkákban neki tulajdonítják a pichurinsav-felfedezését, de ezt akkor már laurinsavként leírta egy francia tudós, aki  a babérolajból izolálta a vegyületet. Görgey csak azt fedezte fel, hogy a kókuszdióolajban is jelen van ez a sav. Ennek köszönheti a  kókusz jellegzetes "szappanízét".

A lembergi egyetemi állást végül nem fogadta el, hazament inkább nagynénjéhez Toporcra és kémiai ismereteit a mezőgazdaságban akarta kamatoztatni. Emellett el akart mélyülni a magyar nyelvben is, amit akkor még nem beszélt igazán jól. 1848-ban Eötvös József felkereste és állítólag egy vegytani tanszékvezetői állást ajánlott fel neki, amit aztán mégsem nyert el. A sors, vagyis a szabadságharc közbeszólt, a többi meg már történelem. Damjanich tréfásan "Patikáriusnak" hívta, Kossuth pedig tartott tőle, hogy borozgatás közben "egyszer még megéteti".

A szabadságharc leverése után Klagenfurtba száműzték, ahova 1851-ben  egy díszes oklevelet és 40 pengőforintot hozott a posta. Az okiratban arról értesíti a Császári és Királyi Tudományos Akadémia, hogy kitüntetik és dicséretben részesítik A kókuszdióolaj szilárd és folyékony zsírsavjairól című kémiai értekezését.

Klagenfurtban barátai szereztek neki egy tanári katedrát, de ezt Bécs nem engedélyezte, úgyhogy először egy szeszégető-,  majd egy gázgyárban helyezkedett el vegyészként.

A kiegyezés után hazatért, de nem vett részt a magyar tudományos életben. A képzett vegyész idejét kertészkedéssel múlatja, ellentétben Kossuth-tal, aki politikusból amatőr természetbúvárrá avanzsál.

90. születésnapján a Természettudományi Társulat kémiai-ásványtani szakosztálya "az első  magyar chemikust" ünnepelte személyében, aki időtálló szakmai értekezéssel jelentkezett. Baráti társaságában egyébként végig jelen vannak a kor neves kémikusai: Than Károly, Lengyel Béla, de ugyanilyen jó viszonyt ápol Mikszáth Kálmánnal és Herczegh Ferenccel is

Görgey, akkor már Görgei Artúr (aki egy új divatot követve az "archaikus"-y-t i-re cseréli) 98 évesen halt meg. Pályájáról így nyilatkozott.

 "Én katonai sikereimnek legnagyobb részét chémiai tanúlmányaimnak köszönöm."