Valahogy nem az én hónapom ez a november, megint vigasztalanul esik, sötétben indulunk az iskolába. Illetve indulnánk, mert ma reggelre az általam ismert 4 útból, amerre megközelíthetem az iskolát, csak egy maradt. Helyesebben egy se, mert az utcánk fele nyár eleje óta zsákutca, amin meg kimentem volna, épp kidöntöttek egy fát. Abban a szerencsétlen helyzetben vagyunk, hogy a házunk egész pontosan a Forest és Uccle határán fekszik, az utca egyik fele ennek megfelelően az egyik, a másik a másik kerülethez tartozik. Tavaly Uccle újította fel az utcát, úgyhogy felfelé nem lehetett menni, idén a Forest kapott bele a munkálatokba. Előbbinek lehet több pénze, mert bármerre megyünk, fel van törve az út, módosulnak a szabályok. Belga barátunk szerint a 70-es években Európában Belgiumban voltak a legjobb minőségű utak, aztán egy ideig nem foglalkoztak velük.... de majd most. Az a baj, hogy erősen emlékeztet ez engem a saját takarítási stílusomra, elkezdem, hopp itt is van valami, ott is, amit meg kéne még csinálni.... aztán egyszer csak ezer sebből vérzik a lakás és senki nem hiszi el, hogy épp nagytakarítok.

Múlt héten még horrorisztikusabb élményben volt részem. Pár hete az erőmű mellett kigyulladt egy akkumulátorokat gyűjtő konténer, be is mondták, hogy mindenki zárja be az ablakokat és maradjon bent a házban. Csütörtökön állok a patikában, elhúz előtte egy szirénázó tűzoltóautó, aztán még egy, majd még öt. Kinézek, határozottan felőlünk jön a füst. Be a kocsiba, haza gyorsan, ember nincs az utcán, a füst viszont egyre határozottabban felőlünk jön. Minden átfutott az agyamon, égve hagyott ebéd, vasaló. Aztán kiderült, hogy nem mi, hanem nagyon közel hozzánk valami, a lángokat is jól ki lehetett venni.

Közben írt a lányom, hogy az interneten olvasta, hogy Drogenbosban felrobbant egy vegyiüzem. (Drogenbos a közvetlenül mellettünk levő kisváros). Gyorsan visszaültem a kocsiba, mert a ház szigetelése finoman szólva nem az igazi és jobbnak láttam menekülőre fogni. Ekkor megfordult a szél és a füst, ami addig nagyjából elkerülte a házunkat telibe kapott.. Az internet-en megjelent, hogy lehet, hogy mérgező gázok szabadultak fel...Az előző tűz,  a vegyiüzem, meg az a tény, hogy az egyik Bataclan-os terrorista 4 hónapig a szomszéd utcában bújkált azért beindította a fantáziámat, hogy ez nem lehet véletlen. Azt a 10 percet azért nem kívánom senkinek, amíg azon gondolkodtam, hogy milyen rossz időben rossz helyen lenni .

Aztán megjelent, hogy nem Drogenbos, hanem Forest, nem vegyiüzem, hanem goffrigyár és nem mérgező a füst. Ennyit a médiáról. 2 éve volt egy nagyon kemény menetem egyik honfitársunkkal, aki írt a brüsszeli magyar csoportba, hogy a Midi-nél lövöldöznek a rendőrök. Mire én is írtam, hogy nem a Midinél, hanem mellettünk a Forest-ben. (akkor üldözték a terroristát). Válasz : Minek okoskodsz, jól esik? Nem mindegy neked? Szerintem ha ott laksz vagy arra jársz, akkor nem... Van felelőssége annak, aki híreket közöl.

Valamire azért jó volt ez az egész, megint rádöbbentem arra, hogy mennyire fontos a "Carpe diem."

Ezek még a finomabbak azokból az inzultusokból, amiket Charles Baudelaire francia költő kétéves brüsszeli tartózkodása alatt megfogalmazott Belgiumról. „Meg kell köszönjem Istennek, hogy franciának teremtett és nem belgánakˮ állítja  abban a kéziratban, amelyet Szegény Belgium című könyvéhez készített. A könyvet végül nem adták ki az életében, viszont számtalan egyéb dokumentum fennmaradt, amelyek ékes bizonyítékai a költőn elhatalmasodott „belgofóbiának". Ebből a gyűjteményből nyílt nemrég kiállítás Brüsszelben.

„Kivétel nélkül minden belga üresfejű"

Baudelaire, akiről én annyit tudok, hogy ő az egyik a bodler-verlen-rembóból (az irodalomérettségi tételei még ma is kísértenek), három évvel a halála előtt, 1864. áprilisában érkezett Párizsból Brüsszelbe. Kiábrándultan, csalódottan, betegen hagyta ott Párizst, és abban reménykedett, hogy a belga fővárosban nagyobb szerencséje lesz. A környezetváltozás azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményt. Brüsszeli tartózkodását később „kudarcok sorozatakéntˮ aposztrofálta - nem talált kiadót és a művei sem hozták meg a várva várt sikert.

Baudelaire ezek után nem rejtette véka alá a véleményét. Keményen kritizálta Belgiumot, Brüsszelt, a belga nőket, a kutyákat, a sört, sőt még a királyt is. Brüsszelt szellemvárosnak titulálta, ami halál-, középkor- és kriptaszagot áraszt magából. Az emberek jellegtelenek, álmatag, elfelhősödött tekintettel tántorognak az utcákon. A férfiak majmok, de egyben puhatestűek is. A nők falánkok, kövérek, büdösek. Nem is nők igazán, csupán nőstények. A belgák nem értékelik a művészeteket, az irodalmat, a tudományokat. Olyanok mint a kérődzők: képtelenek bármit is megemészteni. Az arcberendezésük a birkára emlékeztet, az akcentusuk elviselhetetlen. A mosolyt még hírből sem ismerik.

Belgium olyan mint egy koszos kis utcakölyök, aki egy elegáns úr (jelen esetben Franciaország) nyakába veti magát és könyörög, hogy fogadja örökbe. Franciaországban viszont van már épp elég idióta, állítja Baudelaire, Belgiumot pedig elég lenne egyszerűen leigázni, a nőket pedig eladni a törököknek, azoknak úgyis mindegy.

Éa hogy mit szólnak a válogatott sértésekhez a belgák? Ahelyett, hogy megsértődnének, kinyomtatják őket jó nagy fekete betűkkel, szép sárga háttérre és kiállítást rendeznek belőlük!

Sőt akad olyan belga is, aki egyenesen a védelmébe vette Baudelaire-t. Jean-Baptiste Baronian, belga író, aki Baudelaire a majmok országában címmel esszét is írt a témáról, azt állítja, hogy Baudelaire valójában önmagát és a saját létezését utálta. Mizantróp volt, aki betegesen ragaszkodott a múlthoz és a hagyományokhoz, ezért nem tudta feldolgozni azt a nagyon is liberális és haladó szellemű társadalmat, ami Belgiumban fogadta. Baronian diplomatikusan még azt is hozzátette, hogy habár Baudelaire véleményének 90%-a túlzás, azért van némi igazság benne.

Hogy mi az igazság? Döntse el mindenki maga, hogy mit gondol a belgákról. Az mindenesetre biztos, hogy nem riadnak vissza a kritikától.

Matekból meglepő módon az egyetemen sikerült kivágnom a rezet, úgy differenciáltam, integráltam, hogy a szemeszter végén az oktatónk megajánlotta a jelest. Nagy szónak számított ez biológia-kémia szakon, a matek alapozó tantárgy, de miután szinte egyikünk sem járt matek fakultációra, nehéz volt, na.... Szóval az a  jeles maga volt a csoda, csak éppen egy feltétele volt : pótoljam be az elmaradt valószínűségszámítás ZH-t.

Volt akkoriban egyéb bajom elég, úgy döntöttem, elég a négyes és nem mélyedtem bele a val.számítás szépségeibe. Úgyhogy bekerült az indexbe a jó, az oktató pedig, aki egyébként a Bányászati Kutatóban volt munkatárs és a csak a kedvünkért járt be hétfőnként az ELTÉ-re órát adni, év végén elrepült Uruguay-ba. Nagykövetnek. Hogy őszinte legyek, ennek az eseménynek a valószínűségét nullára taksáltam volna, dehát mégis bekövetkezett....

Hogy hogy jön ez az egész ide most,érdekes történet. Ha az ember tanár, látja a naplóban a születésnapokat és csak észreveszi, ha valaki ugyanakkor ünnepel, mint ő. Azon kívül, hogy stimmel a hónap és a nap, semmi hasonló nincs bennünk rendszerint, csak véletlenül az évnek ugyanazon a napján jöttünk világra. Szerintem ennyi.  Az asztrológusok szerint persze nem. El szoktam olvasni az asztrológiai előrejelzéseket - soha nem jönnek be. Nem érzek lelki rokonságot a többi Szűzzel, a Szűz-tulajdonságok még nyomokban sem emlékeztetnek rám. Tudom, van aszcendens, meg kínai, meg kelta, de akkor sem hiszek benne. csak néha, amikor jókat írnak :)

B.-t egy budapesti gimnáziumban tanítottam, pontosan 20 évvel fiatalabb, mint én. Vegyészmérnök lett, dehát miért ne szerethetné ő is a kémiát. Szombathelyre költözött, én meg Vas megyében születtem és ott van most is a családunk egy része, ez sem olyan különleges. Szeret főzni-sütni, mint rajtunk kívül még sokan mások. 

Ami már egy kicsit érdekesebb, hogy az élete majdnem  ugyanolyan forgatókönyv szerint halad, mint az enyém, Az intimebb részeket ugorjuk át, akármelyik bekövetkezhet máshol is, de azért érdekes ez a sok hasonlóság. Néha  beszélgetünk Facebook-on, és kölcsönösen  megköszöntjük egymást augusztusban.

Az idei születésnapunkon B. kisbabát várt, a másodikat, igaz kicsit későbbre, de még az is belefért volna, ha ezen a napon  jön világra.  De nem sietett. Elérkezett szeptember 15-e és egyre izgatottabbak lettünk, igen, én is... Aztán ma reggel, szeptember 16-án nem várt tovább:

Isten hozott kicsi Noel! 

És  boldog születésnapot Rozi! ( ő az én második gyerekem).  Igen, neki is ma van.

Ha annak idején beleástam volna magam a valószínűségszámításba, talán meg tudnám mondani, hogy ennek mekkora volt az esélye...  

(a kép forrása: Wikimédia)

Javában zajlanak az érettségik, ilyenkor persze mindenkinek eszébe jut a sajátja. Nekem is. A József Attila Gimnáziumban érettségiztem jól, különösebb izgalom nélkül. Valóban az első nagy megmérettetés volt életemben, nem voltak előtte vizsgák, kisérettségi. Az érettségi akkoriban nem is számított, sokkal jobban féltem a felvételitől, aminek komoly tétje volt. A Műszaki Egyetem egyik hatalmas előadójában írtam az írásbelit, a szóbelire meg már az ELTÉ-n, idegenek előtt került sor,  nulla vizsgarutinnal. Enyhén (?) stresszeltem.

Persze ballagtam is. Miután 8 párhuzamos osztály volt - minimum 35 fősek - nemcsak az iskolában vonultunk hanem a Feneketlen tó körül is, hogy legyen hely a sok rokonnak, ismerősnek. Utána szerenádoztunk, ahogy illik, keresztül-kasul vonultunk Budapesten, szemerkélő esőben, amikor még csak sejteni lehetett, hogy Csernobilban történt valami.....

Szalagavatóm nem volt. Pedig nagyon szerettem voltam nagy fehér ruhában keringőzni, de éppen tatarozták az iskolát és akkor még nem volt divat külső helyszínre kiszervezni. Előtte is, utána is mindig volt, csak akkor nem. Ugrott a romantika, úgyhogy a fehér ruhára várni kellett még egy darabig.

Pár év múlva aztán jött szalagavató, ballagás, érettségi, csak más szerepben, úgyhogy kaptam szerenádot is. Fájdalmas dolgok ezek, mert minden osztállyal meghal egy kicsit az ember, jó nézni, ahogy megnőnek, de valami el is veszik örökre, soha többet nem látom őket így együtt.

Később megszülettek a gyerekeim és velük együtt sok tervem, hogy milyenek lesznek, hova járnak. Felnőnek, én meg könnyes szemmel nézem,  amint szmokingban meg fehér habosban lejtenek a színpadon. Aztán elballagnak, és tövig rágom a körmömet az érettségin meg a felvételin.

Hát nem hatódtam meg és nem rágtam tövig, csak egy kicsit. Belgiumban, ahol mindent megünnepelnek: a zöld hurkát, az epret, a chicont (cikóriát),  a karnevált... nem divat a felnőttéválást megünnepelni. Van ebben egy nagyon kicsi jó is, nem szembesülünk azzal, hogy eltelt az idő. (persze dehogynem, például amikor megjelenik a házban még egy  borotva - nehéz pillanatok ezek.) De az a "szervezett öröm" is elmarad, hogy van egy  felnőtt szép, okos gyerekünk -  elértünk idáig, megvan  az első 18 év.

Szóval itt nincs szalagavató, nincs ballagás.... Van egy rhéto-k (azaz végzősök) 100. napját ünnepelő bolondballagás, ahol jelmezekbe öltöznek a diákok. Amikor az én lányom ballagott, éppen a Vadnyugat volt a téma.. Úgyhogy a Ballag már a vén diák helyett techno szólt és elegáns kosztüm helyett rojtos bőrruhás apacslányok vonultak az utcán, öltönyös fiúk helyett pedig cowboyok kísérték őket. Év végén van még egy végzős bál, ahova a szülők nem mehetnek, legfeljebb a ruha online megrendelésében és a gyerek helyszínre történő fuvarozásában segíthetnek.

Viszont cserébe a körömrágás elmarad.  Minden félév végén vizsgáznak, minden tantárgyból kicsi koruktól kezdve. Érettségi viszont nincs, be kell fejezni az utolsó osztályt. Ennyi. Van, aki megbukik, de semmi baj, szeptemberben utóvizsgázik és simán beiratkozhat az egyetemre. Bárhova. A nagy kérdés az, hogy ott mit csinál, mert jöhet bárki, de az első szemeszter végén kegyetlen a rosta.

Hogy azért mégse legyen ilyen egyszerű a helyzet, a nagyobbik fiam az egyik brüsszeli Európai Iskolába járt, ahol ugyan szintén nincs szalagavató és ballagás, érettségi, azaz "bac" (baccalaureat) viszont igen. Az írásbeli és a szóbeli között tartottak egy "bac-bált", ahova a változatosság kedvéért szintén nem mehettünk el, de előtte volt egy kis állófogadás a Bois de Cambre-ban, konkrétan egy homokozó mellett, ahol legalább egy közös fényképre jók voltunk. Nekem kicsit  "előre iszunk a medve bőrére" érzésem volt, mert lehet, hogy az ünneplést inkább az eredményhirdetés utánra hagytam volna. Volt, akinek az is extra izgalmakat hozott, meghívót ugyanis mindenki kap, csak enyhén kínos, ha felvonul a család és nincs miért. Szerencsére az ünnepélyes aktus előtt két órával meg lehet tudni, hogy átment-e a gyerek és nem kell lógó orral távozni a helyszínről. 

Summa summarum van már egy örökké éretlen meg egy érett gyerekem, némi elveszett romantikus ábrándom meg a remény,hogy a nehezén túl vagyok. Ebben azért nem vagyok egészen biztos..

Mit tagadjam, szeretek vásárolni. Élelmet. Legjobban a piacokat szeretem, de ha van időm a nagy szupermarketekben is szívesen elnézelődöm, milyen újdonság jelent meg, amit ki kéne próbálni.

Nemrég fedeztem fel a drogenbos-i Carrefour-ban a halal-pultot- érdemes megnézni, nagyon jók a tejtermékek és olyan réteslapot is árulnak, mint az otthoni

A polc tetején csinos dobozokban nassolnivalók sorakoznak. Láttam én már ázsiai boltban ilyesmit, de azért ez meglepett. Lárva, Sós vagy paprikás. 

Made in Belgium. A nagy viaszmoly lepke lárvája. Egyébként nagyon káros rovarról van szó, a méhek egyik legnagyobb ellensége, úgyhogy csak jót teszünk a fogyasztásukkal. Ez a lepke képes a világon a legmagasabb ultrahangok kiszűrésére, úgyhogy a denevéreket is képes elkerülni, akik szívesen vadásznak rá.. Csak, hogy tudjuk, pontosan mit is eszünk.

Még nem szántam el magam a kóstolásra, de majd veszek egyet és megírom, milyen volt. 

Nemrégiben levél érkezett Marianne-tól, hogy olvasott a blogon a Pâté de Pâques - ról és szeretné elkészíteni. Mindent az olvasóért, úgyhogy megnéztem egy csomó receptet ésa legjobbnak tűnőt meg is csináltam, mert csak úgy kerülhet recept a blogra, ha előtte elkészítem. Megérte, akkora sikere volt, hogy húsvétkor is meg fogom csinálni.

A Pâté de Pâques azaz húsvéti pástétom népszerű francia húsvéti étel, amelyet a belgák is előszeretettel fogyasztanak. Eredetileg Pâté de Berrichon-nak hívják, ami arra utal, hogy az étel a Franciaország Berry régiójából származik. Berry Párizstól délre található és számos gasztronómiai specialitással büszkélkedhet. A tésztában kisütött húsok már a középkorban is elterjedtek voltak Franciaországban. Az elsődleges cél akkor még az volt, hogy a húsokat valamilyen módon tartósítsák, a külső tésztaréteget gyakran nem is fogyasztották el.

A Pâté de Berrichon-t a tojás teszi igazi húsvéti étellé. A böjt ideje alatt sokáig nem lehetett tojást fogyasztani, így a főtt tojással töltött húsvéti pástétom egyben a böjt végét is szimbolizálja. És, hogy a franciák mennyire ragaszkodnak a gasztronómiai hagyományaikhoz, mi sem bizonyítja jobban, hogy a valódi húsvéti pástétomot csak a húsvét előtti és utáni 30 napban készítik, az év többi részében csak elvétve lehet kapni.

 És most nézzük a receptet, ami ugyan sok hozzávalót igényel, de egyáltalán nem bonyolult. Otthon maradék főtt sonkát tennék bele, de a sonkafőzés itt nem ismeretes, úgyhogy fele-fele füstölt sonkával és darabolt gépsonkával dolgoztam. Szebb lesz a pástétom, ha néhány kocka sonkát nem darálunk le, hanem egészben csúsztatunk bele a töltelékbe.Az eredeti recept kolbászhúst ír, de az itteni,paprika nélküli, sós-borsos sütnivaló kolbászra gondolnak, nem a mi paprikás kolbászainkra.. Helyette darált húst használhatunk, ha mégis találnánk kolbászt, húzzuk le a héját.A tésztaformát célszerű kibélelni sütőpapírral, mert akkor biztosan nem ragad bele a tészta (én azt a papírt használtam, amit a leveles tésztához adtak).

Hozzávalók:

2 csomag leveles tészta

7 tojás + 1 tojás a töltelékbe

400 gramm sovány lapocka egyben

150 gramm sonka

250 gramm kolbászhús (vagy ennyivel több darált hús)

250 gramm leveles spenót

1 közepes vöröshagyma

2 gerezd fokhagyma

1 evőkanál olaj

só, bors

1 csomag petrezselyem

7 tojást keményre főzünk, meghámozunk  és egy kicsit levágunk mindkét végükből. A spenótot egy kanál olajon megpároljuk, nem kell sokáig, csak ameddig egy kicsit összeesik. Kihűtjük, kinyomkodjuk a levét és apróra vágjuk.

A vöröshagymát és a fokhagymát apróra vágjuk. Egy kanál olajon megfuttatjuk és aranysárgára pirítjuk (megdinszteljük).

A lapockát, a kolbászhúst és a sonkát késes aprítóval durvára daráljuk úgy, hogy kissé darabos maradjon. Hozzáadjuk a pirított hagymákat, a megmaradt tojást, a spenótot, az apróra vágott petrezselymet,sózzuk (gyengén, mert a sonka is sós), borsozzuk és jól összekeverjük.

A sütőt 200 fokra melegítjük. Az őzgerincformát kibéleljük az egyik leveles tésztával (a szélei lelógnak a forma oldalán) és beletöltjük a töltelék felét. Középre fektetjük sorban a kemény tojásokat (ha ügyesen vágtuk le a végüket, pont összeállnak egy hosszú hengerré), végül befedjük a töltelék másik felével. Ezután a forma tetejére borítjuk a másik leveles tészta lapot, körbevágjuk és a tészták széleit összenyomkodjuk. A pástétom tetején, a tésztarétegen fúrjunk egy kicsi lyukat, (van, aki egy szál száraz makarónit szúr bele) hogy a gőz távozni tudjon.

40-50 perc alatt sül meg, ha gyorsan barnulna, borítsunk a tetejére sütőpapírt. Miután kivettük a sütőből, 10 percig pihentessük és utána vegyük ki a formából. Melegen és hidegen is tálalhatjuk,

(A kép forrás: Wikimedia)

A kanyaró-járvány kapcsán eszembe jutott, hogy nemrég a kezembe került a lányom oltáskönyve.

A belga iskolában többször kérték, látni akarták, mit kapott - mit nem.

Mindent kapott. Mindent, amit a belga gyerekek, sőt. Egynaposan még BCG-t is a tbc ellen, amit azt hiszem, Európában csak nálunk adnak.

Az oltáskönyvben benne maradt egy papír, amit a belga infirmiere (nővér) küldött nekünk az iskolából:

Kérem a kedves szülőket, ha a családban:

-tüdőbaj

-torokgyík

-gyermekbénulás

-kanyaró

-mumpsz

-szamárköhögés

-fekete himlő

 fordulna elő, haladéktalanul jelezzék az egészségügyi központunknak. Köszönjük!

Ilyet minden évben kaptunk.. De csak az elsőnél kaptam a szívemhez.

Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem mindig az év legrövidebb hónapja tűnik a leghosszabbnak. Február közepén mindig olyan érzésem van, mintha a tavasz soha nem akarna eljönni, ráadásul a tavasz Brüsszelben egyet jelent az esős időszak beköszöntével, úgyhogy még azt sem érdemes különösebben várni. Szerencsére ilyenkor eljön a karneváli szünet, amikor az elszántak felkerekednek, hogy meglátogassák valamelyik európai síparadicsomot, mi viszont ilyentájt inkább dél felé vágyunk. Hol van olyan hely Európában, ahol februárban is süt a nap? Hát persze, hogy Dél-Spanyolországban!

Brüsszelből alig két óra alatt el lehet jutni Valenciába. Az előrejelzések 15-18 fokot jósoltak és napsütést - némi esővel ugyan, de ez szerencsére elmaradt. Három éjszakára terveztük a tartózkodást, ami éppen elégnek bizonyult ahhoz, hogy belekóstoljunk (szó szerint is) a spanyol dolce vitába (képzavar) és megnézzük a legfontosabb látványosságokat.

Szállásunk idális helyen volt: az óváros északi részén pár percre a katedrálistól és a város képét meghatározó Jardín del Turia-tól (Turia park). Valenciát alapvetően három részre lehet osztani: a turisták által frekventált történelmi óvárosra, a külső lakókerületekre és a tengerpartra.

Az óvárosba érdemes 'belevetni' magunkat: a szűk, macskaköves utcák számtalan érdekes dolgot rejtenek. Ha megéhezünk, megszomjazunk, bármelyik sarkon találhatunk egy kávézót, éttermet vagy tapas bárt. A spanyol életritmust követve, akkor járunk legjobban, ha ebédre csak valami kisebb dolgot eszünk, és estére tartogatjuk az éhségünket. (Számoljunk vele, hogy a legtöbb étterem csak fél 9-9-kor nyit ki vacsorára).

Az óváros legérdekesebb része a bohém hangulatú El Carmen negyed, ami a graffiti művészek mekkája.

A katedrális mellett a vásárcsarnok az óváros másik nagy látványossága. Ez építészetileg nagyon hasonló a budapestihez, a termékkínálat azonban erősen eltér. Jót lehet itt nézelődni, és kötelező megkóstolni a mézédes epret, aminek olyan az íze mintha napfénybe harapnánk. (Tényleg.)

Az óváros felfedezése után, érdemes bejárni a már említett Turia parkot, ahol annyi a látnivaló, hogy az ember azt sem tudja, merren nézzen. A Turia park Spanyolország egyik legnagyobb városi parkja. A Turia folyó kiszáradt medrében alakították ki, amelyet a gyakori áradások miatt eltérítettek a városból. A park 9 kilométer hosszú, és rengeteg sportolási lehetőséget kínál a futástól kezdve, a biciklizésen át a fociig. Játszóterek, szobrok, narancsligetek, szökőkutak teszik érdekessé.

A gyerekek kedvence volt a Gulliver park nevű játszótér, ahol az óriás, fekvő Gulliver testén lehet csúszni-mászni.

A park egyik végében található az állatkert, a másikban pedig a Ciudad de las Artes y las Ciencias, a művészetek és tudományok városa. A hipermodern, futurisztikus épületegyüttes helyet ad többek között az operának, a természettudományi múzeumnak és egy vizi állatkertnek is. (A fényképezés szerelmesei számára kihagyhatatlan!)

Mindezek után a három napba még éppen belefért a tengerpart meglátogatása, ahova legegyszerűbben villamossal lehet eljutni. Igaz, hogy február volt, de így is nagyon jól esett magunkba szívni egy kis D vitamint a fárasztó városnézés után. Az éttermek közül ugyan csak néhány volt nyitva, de végül találtunk egy beach bárt, ahol mi mást is ehettünk volna, mint a híres valenciai paellát.

A valenciai paella jellegzetessége, hogy csirkéből és nyúlból készítik (hagyományosan csiga is volt benne, de ezt már sok helyen elhagyják), így azok is meg tudják kóstolni, akik nem lelkesednek a tengeri herkentyűkért. Fontos hozzávalói még a zöldbab és a nagy szemű fehérbab. A paella sárga színét a sárfány adja, amit a spanyolok (a rizzsel együtt) a móroknak köszönhetnek. A paella hagyományosan a pásztorok eledele volt. Szabad lángon sütötték, a tűzbe szőlővesszőket és narancságakat dobtak, hogy kellemesen füstös ízt kapjon. A rituálé szerint a férfiak készítették vasárnap, amíg a nők templomban voltak.

Mára természetesen sok minden megváltozott. A sáfrányt gyakran ételszínezékkel helyettesítik borsos ára miatt, a füstösséget pedig némi füstölt paprikával próbálják elérni. Ráadásul sok személyre az elkészítése sem egyszerű a tűzhelyen. 

Egy biztos: a paellának számtalan verziója megtalálható a valenciai étlapokon (köztük a tenger gyümölcseiből készült is), és mivel az elkészítésével kapcsolatban máig nincs konszenzus még a spanyolok között sem, biztosak lehetünk benne, hogy minden étteremben egy kicsit másmilyen élményben lesz részünk.

Aki kedvet érez hozzá, hogy elkészítse, annak ajánlom figyelmébe az alábbi receptet. (Ha nincs paella serpenyőnk, akkor wokban érdemes csinálni.)

A valenciai paella receptje
(6-8 személyre)

50 ml olívaolaj
1 kg csirke darabolva
0,5 kg nyúl
400 gramm hámozott paradicsom (konzerv)
350 gramm zöldbab
150 gramm nagyszemű fehér bab  ( spanyolul: garrofo, előző éjszaka be kell áztatni)
6 kicsi articsóka megtisztítva, negyedelve (opcionális)
500 gramm rizs (kerekszemű)
2 ág rozmaring
15 szál sáfrány
1/2 evőkanál pirospaprika
só
1 liter víz
1 citrom negyedelve a díszítéshez

Egy nagy paella-serpenyőben  az olajon megsütjük a besózott, darabokra vágott csirkét és a nyulat. Amikor megpirultak, a serpenyő szélére, a kevésbé meleg részre húzzuk a húsdarabokat. Középre szórjuk a zöldbabot, a babot és az articsókát, ezt is pirítjuk, majd rászórjuk az apró darabokra vágott paradicsomot. Átforgatjuk, megszórjuk pirospaprikával és sáfránnyal. Felöntjük vízzel és a tetejére tesszük a 2 ág rozmaringot. 30 percig főzzük, majd vegyük ki a rozmaringot. Öntsük bele a rizst (keresztalakban szokták szórni). 5 percig forraljuk, majd 13 percig takaréklángon főzzük. Ezután hagyjuk állni 5 percig, majd negyedelt citrommal díszítve tálaljuk.

(a kép forrása: FlickR)

Kávét rendelni nem túl bonyolult Belgiumban. Vagy mégis?

Húshagyó kedd, vagy franciául mardi gras, azaz "zsíros kedd" idén február 28-ára esik. Ez a nagyböjt előtti utolsó nap, amikor még húst lehet fogyasztani, innen is kapta a nevét. Néhány családi tradícióhoz ragaszkodom, ilyen a karácsonyi-húsvéti kaszinótojás meg a húshagyó keddi fánk. A klasszikus szalagos, házi baracklekvárral, ahogy illik. Néhányszor kísérleteztem mással, a belgák oliebollen-jével és a sütőben sült fánkkal, de aztán maradtunk a hagyományos fánknál.

Nem egyszerű műfaj, sok akna van a receptben, ahol el lehet rontani. Kezdődik a tésztával: kovászt kell csinálni és már az állagánál el lehet szúrni. Pár éve nem volt itthon rum (ettől lesz igazán könnyű és nem szívja meg magát olajjal a sütés során), gondoltam, jó lesz a barackpálinka is, úgyis baracklekvárral esszük. Rettenetes volt. Az egyébként nagyon lelkes gyerekek az első falat után dermedt arccal néztek egymásra. A pálinka mindent eluralt és a fánk kifejezetten nehéz lett.