A Nathan's Famous története igazi amerikai sikertörténet. Nathan Handwerker, lengyel bevándorló és felesége Ida 1916-ban a barátaiktól kölcsönkapott 300 dollárból nyitották meg első hot-dog standjukat Coney Islanden, New Yorkban. A hot-doghoz Ida nagymamájának titkos fűszerkeverékét használták, és kezdetben 5 centért árulták.

A Nathan's Famous Coney Island-i standja 1920 körül

A cég honlapján található információk alapján a Nathan's Famous 1916 óta 435 millió hot-dog-ot adott el. Az USA mind az 50 államban és számos más országban is elérhető több mint 40000(!) helyszínen.

... és így néz ki a 'stand' ma

A Nathan's népszerűségéért sokat tett Franklin Roosevelt, aki 1939-ben ezzel kínálta meg az angol királyi párt, néhány évvel később pedig Jaltába is küldetett néhány adagot, ahol volt egy kis megbeszélnivalója Churchill-lel és Sztálinnal. Állítólag Cary Grant, sőt maga Al Capone is nagy rajongói voltak a híres hot-dognak. Jacqueline Kennedy-nek köszönhetően a Fehér Ház ebédlőasztalára is felkerült, Walter Matthau pedig úgy rendelkezett, hogy a temetésén is ezt szolgálják fel. Nelson Rockefeller New York egykori kormányzója azt nyilatkozta, hogy senki sem remélheti, hogy megválasszák, amíg nem készült róla olyan fotó, amin Nathan's hot-dog-ot eszik.

És, ha már hot-dog, akkor ki más rendezhetné meg a nemzetközi hot-dog evő versenyt, mint a Nathan's Famous? A minden év július 4-én megrendezésre kerülő verseny rekordját a férfiaknál Joey Chestnut nyolcszoros bajnok tartja, aki 2009-ben mindössze 10 perc alatt összesen 69 hot-dogot fogyasztott el. Ez a mennyiség nagyjából 24000 kalória! A női rekord 45 darab, azért az sem kis teljesítmény.

És bár jó lett volna megkóstolni az eredeti, 'letisztult' verziót, mi nem tudtunk ellenállni az extráknak, és egy pirított hagymásat, illetve egy csiliset kértünk, amit ráadásul egy kis sajtszósszal is megbolondítottak. Természetesen nem maradhatott el a sült krumpli sem, amit szintén a fent említett sajtszósz kíséretében tálaltak. Baconnel megszórva, mert hát úgy az igazi!

A honlapon meg lehet nézni az egyes fogások kalóriatartalmát, de ettől inkább eltekintettünk. Azt már csak halkan jegyzem meg, hogy a menühöz járó közepes méretű limonádé 1 literes volt. Csak merem remélni, hogy mindez kevesebb volt mint 24000 kalória, de az biztos, hogy aznap már nem voltunk éhesek.

Megmászni egy 3842 méteres hegyet csak azért, hogy az ember egyen egy tartiflette-et, elsőre elég elvetemült ötletnek tűnik, pedig ha az ember ellátogat Chamonix-Mont-Blanc-ba, akkor kifejezetten adja magát a dolog. Ráadásul mászni sem kell hozzá.

Sokáig azt gondoltam, hogy a Mont Blanc-nal való kapcsolatom Vajda János Húsz év múlva című költeményének memoriterjében fog kimerülni. Öt éve azonban ellátogattam Genfbe, és mint kiderült, onnan egyszerűen át lehet buszozni Chamonix-Mont-Blanc-ba, ahonnan pedig szinte már csak egy "ugrás" a csúcs.

Chamonix-Mont-Blanc egy festői kisváros Felső-Savoyában, az Alpok kapujának is nevezik. Néhány utcából áll csak, de mindenhonnan remek kilátás nyílik a környező hegyekre. Érdekesség, hogy itt rendezték 1924-ben az első téli olimpiát, amelyen Magyarországot négy sportoló képviselte.

A vonat-, illetve buszpályaudvarról rövid sétával elérhetjük a felvonót, amivel két részletben 20 perc alatt eljuthatunk a Mont Blanc hegység l'Aguille du Midi nevű csúcsához.

A felvonó első megállója a Plan de l’Aiguille 2310 méteren, ahonnan még könnyen járható sétautak indulnak. Ettől kezdve válik az út igazán izgalmassá azok számára, akik még tovább akarnak menni. A második szakasz felvonói már belevesznek a ködbe, az alattunk haladó vállalkozó kedvű túrázók pedig hangyának tűnnek, már ha egyáltalán látjuk őket. A köd aztán szép lassan eloszlik, és, ha szerencsénk van, gyönyörű napsütés fogad minket a végállomáson, 3842 méteren. A látvány valóban lélegzetelállító. 

Az étteremnek és ajándékboltnak is helyet adó kilátó Európa legmagasabb pontján lévő kilátója, jó időben a teraszon is lehet üldögélni. (Nekünk erre sajnos nem volt lehetőségünk.)

És hogy mit együnk az étteremben? Természetesen tartiflette-et, Savoya hagyományos rakott krumpliját. A tartiflette nagyszerűsége az egyszerűségében rejlik, mivel összesen négy hozzávalóból áll. Amitől igazán különleges lesz ez az étel, az a reblochon nevű helyi sajt.

A reblochon története a XIV. századra nyúlik vissza, amikor a tenyésztőknek a lefejt tej mennyisége után kellett adót fizetniük. Az élelmes hegyi gazdák úgy próbálták csökkenteni az adó mértékét, hogy nem fejték le az összes tejet, csak miután már megtörtént a tej lemérése. A második fejéskor nyert tej sokkal sűrűbb volt, ebből készítették a reblochont.

És akkor jöjjön a recept! 

TARTIFLETTE (4 személyre)

Hozzávalók:
-1 kg krumpli
-3 közepes fej hagyma
-20 dkg bacon
-1 db reblochon
(ízlés szerint tejszín)

Főzzük meg héjában a krumplit, hűtsük ki, majd karikázzuk fel. A hagymákat vágjuk apró kockákra, és a baconnel együtt kicsit pirítsuk meg egy nagyobb serpenyőben. Tegyük rá a krumplikarikákat és az egészet forgassuk össze. Kanalazzuk bele az egészet egy jénaiba. Aki egy kicsit selymesebb ízt szeretne, az itt öntsön rá kb. másfél deciliter tejszínt. (A franciák véleménye is megoszlik ebben a kérdésben, de aki igazán hű akar maradni a recepthez, az hagyja ki.) A reblochont vágjuk fel vékony szeletekre és rendezzük el a krumpli tetején. Előmelegített sütőben süssük 180 fokon nagyjából 20 percig, amíg a sajt meg nem pirul. Voilà! Igazi téli comfort food!

Nagyon földhözragadt ember vagyok,  mind az ejtőernyőzés, mind a búvárkodás hidegen hagy. Bár szeretek repülni, de önmagában a tudat, hogy 10 ezer méter magasan repülök egy bádogkaszniban, rémülettel tölt el és semmiképp sem szeretnék kiugrani belőle. De ugyanennyire borzaszt a gondolat, hogy egy palackkal a hátamon úszkáljak a tenger mélyén, hogy a bádogkaszni tengeralattjáróról már ne is beszéljünk.

Így érthető módon különösebb izgalom nélkül figyeltem, hogy a közeli uszodában, ahová úszni jár a gyerek, búvárruhás emberek tűnnek fel a parton, aztán lemerülnek. Úsznak egy kicsit a víz alatt, gondoltam, de gyanús volt, hogy nyomukat nem látni a vízben. Aztán egyszer a fiam átúszott erre a "búvár" területre a medence másik oldalára és az edző rögtön rárivallt, hogy ezt soha többé ne tegye. Mert ez itt Európa második legmélyebb medencéje, 2012-ben még az első volt, de azóta az olaszok Padova mellett építettek egy 42 méter mélyet. Őszintén szólva az teljesen mindegy, hogy valaki 2 méteres vagy 35 méteres vízbe fullad bele, aki meg tud úszni, annak mindegy, mi van alatta, de ez a mélység engem is megijesztett.

Az egész úgy néz ki, hogy a búvároknak fenntartott medencerészben több platformot alakítottak ki átjárókkal, barlangokkal  és ennek a közepén van egy kb 10 méter átmérőjű kerek rész (igazából dodekagon) ami aztán egészen 35 méterig mélyül. (a szám nem tévedés, valójában 35 méter mély és nem a névben szereplő 33).

A medencét 1997-ben kezdték építeni John Beernaerts, híres belga búvár tervei alapján,  aki "merjünk nagyot álmodni" alapon úgy döntött, hogy Bora Borát varázsolja Brüsszelbe. Halak és növények ugyan nincsenek, de időnként víz alatti kiállításokat rendeznek.

2,5 millió liter 30 fokos klórmentes forrásvízzel töltötték fel a medencét (napelemekkel fűtik), úgyhogy legalább a hőmérséklet trópusi viszonyokat idéz. 2004. május elsején adták át és azóta kedvelt célpont külföldiek számára is, sokan ezért választják Brüsszelt citytrip céljából. A lehetőségekről a  Nemo honlapján több nyelven is tájékozódhatunk, van búvártanfolyam, de lehet simán merülni is. Ezen a magyar oldalon minden tudnivaló rajta van.Felszerelés is bérelhető, de árulnak is mindenfélét, ami a búvárkodáshoz kell.  Csónak is van, gondolom ezen gyakorolják a merülést.

Ezenkívül van sima úszásoktatás is kiscsoportos formában, bébiúszás, aquaspinning (vízalatti bicikliedzés és aquagym).

A hozzátartozók, ha nem akarnak részt venni a mókában, az épületben található thai étteremben várakozhatnak, ahol figyelemmel lehet kísérni a merüléseket egy ablakon át.

A Nemo 33 Uccle-ben, a Rue de Stalle 333. szám alatt található, közel a Ring-hez és a drogenbos-i Carrefour-hoz.

Ugyan most reggelente -6 fok van Brüsszelben,de azért nem akármilyen bejárata van....

Klasszikus nő vagyok, ami az autókat illeti - márka, szín, azért tudom a többi paraméterét is, ha nagyon nekidurálom magam. Ezek nem nagyon érdekelnek, csak az, hogy eljussak vele A-ból B-be és lehetőleg ne álljon meg közben. Belül néha rettenetes állapotban van, gyerekeket szállítok, akik esznek, szemetelnek, akad benne egy-két sapka, kesztyű,kézkrém meg más nagyon hasznos dolog.

Ha elszánom magam, akkor viszont úgy kitakarítom, hogy na, mindenféle spray-vel, szarvasbőrrel. Idén tudományosan felkészültem a hidegre,szilikonnal bespricceltem az összes belső gumis részt, volt itthon jégoldó, zároldó, szélvédő letakaró, belső párátlanító. Semmi nem történhet, gondoltam naivan.

Reggel a -6 fokban próbálom nyitni az autót, kulcs meg sem mozdul. Jégoldó a zárba, semmi. Csak fél 10-kor kell (volna) elmennem itthonról, majd kiolvad. 9-kor a kulcs megmozdul, de a központi zár nem nyit. Megmelegítem a kulcsot. Úgy se. Gyalog megyek. Délben nagyjából leolvad minden, kivéve a központi zárat.

Meleg víz kizárva, szigorúan tilos, mert megvetemedhet a zár, károsodik a festés és hasonló katasztrófák. Olvasom a net-en: van olyan, hogy a központi zár mechanikája meghal, van, hogy az elektronikája. Nem olcsó történet. Kezdek bepánikolni. Hívom az assistance-ot, hogy mégis mit csináljak, de alvázszám nélkül szóba sem állnak velem. Mi az, hogy nem tudom? Hát talán azért, mert az autóban van az a papír, amire rá van írva. Akkor vegyem ki és diktáljam be.... Hát éppen ez az - mondom, de kötik az ebet a karóhoz...

Végül előveszem a fűnyíró hosszabbítóját, ami épp elért a kint parkoló autóig, beledugom a hajszárítót és melegítetem a zárat jó sokáig. Semmi. Várok fél órát és épp trailert akarok hívni, amikor teszek még egy próbát. Kinyílik.

Újra szilikonozom, lefedem a zárat, jégoldót bele. Reggel ugyanaz a történet. Megyek a hajszárítóért... De ha valakinek van jobb ötlete, kérem, ossza meg velem...

A brüsszeli multikulti egyik legjellemzőbb megnyilvánulási formája, és egyben legkellemesebb hozadéka, a gasztronómiai sokszínűség. Ebből minden januárban ízelítőt kapok, átvitt értelemben és szó szerint is, amikor minden nálunk dolgozó nemzet hoz valamilyen rá jellemző ételt-italt és kezdetét veszi a "nagy európai zabálás". A legnagyobb sikere természetesen mindig  a saját készítésű ételeknek van, de vérmérséklettől és konyhaművészeti képességektől függően akadnak olyanok is, akik maradnak a jól bevált bolti termékeknél. 

Nézzük meg, idén ki mivel állt elő. 

Kezdjük rögtön az idei kedvencemmel, a szlovák asztallal. Számomra ez a konyha hasonlít legjobban a magyarhoz, és olyan szerencsés helyzetben vagyunk, hogy az egyik szlovák kolléganőnk nagyon lelkes szakács. Elmondása szerint egy hétig készült az eseményre, és ennek meg is lett az eredménye. Volt itt minden: palacsinta, fánk, tepertős pogácsa, bejgli, kolbász, sonka, szalonna, házi savanyúságok. Külön említést érdemelnek az apukája által készített pálinkák, amiket kénytelenek voltunk jó sokszor letesztelni, mert nem tudtuk eldönteni, hogy melyik a legjobb. 

A szlovákokkal ellentétben a csehek idén nem bonyolították túl a dolgot: néhány doboz különböző ízesítésű töltött ostyával készültek. A Kolonada egyébként a cseh fürdővárosok hagyományos édessége.

A szlovének és a horvátok idén közös asztallal készültek, és igencsak kitettek magukért. Itt is volt jó néhány ismerős étel, felvágottak, káposzta, aprósütemények és bejgli. Én legjobban a főtt sonkának örültem, amit tormával kínáltak.

A lengyel asztal általában érdekesebb szokott lenni, bevallom őszintén, idén egyedül a Żubrówkát teszteltem le náluk. Az hozta a megszokott színvonalat.

A legszebb tálalás különdíját én idén a bolgároknak adtam oda. Az ételkínálat is letisztult volt, ráadásul finom is.

A kelet-európai nemzetek közül még meg kell említenem a románokat, akiknek az asztaláról sajnos nem készítettem fotót, de nagyon jó töltött káposztával és túrós süteménnyel készültek.

Most pedig irány dél!

Az olaszok jó szokásukhoz híven idén is pizzával és néhány tál tiramisuval érkeztek. Egyiket sem sikerült megkóstolnom, mert percek alatt elkapkodták őket. Mintha egyébként nem lehetne bárhol, bármikor pizzát enni!

A spanyol asztal is minden évben nagyon népszerű, így sikerült erről is jól lemaradnom. Volt náluk tortilla, jóféle spanyol borok, középen abban a nagy tálban pedig egy szép adag paella. Ezt tényleg sajnálom, hogy kihagytam.

Érthető módon a görög asztal finomságait is hamar el szokták kapkodni. Az idei kínálat is nagyon népszerű volt: a húsgolyó, a tzatziki és a baklava örök kedvencek, de nekem nagyon ízlett a dolmadakia is, ami szőlőlevélbe csomagolt rizses-darált húsos étel.

A máltai konyha számomra mindig kicsit jellegtelennek tűnik, mintha elveszne az olasz, görög, spanyol konyha árnyékában. Azért voltak náluk is guszta dolgok.

A franciák idén is konyhaművészetük egyszerűen nagyszerű mivoltára helyezték a hangsúlyt. Végül is igazuk van, a bordói jó, a sajt jó, a quiche jó, több valóban nem is kell.

A belgák is az letisztultságra szavaztak: őszibarackos-tonhalas apéróval készültek és egy tál zöldsalátával.

A holland gasztronómiát én valahogy soha nem tudom hova tenni. Az látszik, hogy szeretik ötvözni az édeset a sóssal, de ez a rózsaszín cukorkákkal megszórt kenyér azért tényleg túlzás volt egy kicsit. 

A németek és az osztrákok is együtt készültek az idén, így a képen látható krumplisaláta és perec később kiegészült egy tálca rántott hússal. Ez is minden évben nagy kedvenc, én ettem egyet, és mire pár perc múlva visszamentem repetáért, már üres volt a tálca.

Ezzel pedig el is érkeztünk Észak-Európába!

A dán asztalon is sok finomság volt, ráadásul valamilyen különleges okból kifolyólag arra is nagyon ügyeltek, hogy mértani pontossággal tálaljanak.

A svédeket külön dicséret illeti a házi készítésű ételekért, mivel akár az IKEÁ-ban is vehettek volna valamit.

A finnek rénszarvashúsos szendvicsekkel (nagyon finom!) és persze Salmiaki-val készültek.

Az észtek szó szerint vették a meghívón szereplő kitételt, miszerint egy sós és egy édes ételt kell hozni: halas pitét készítettek és valamilyen krémes süteményt.

A lettek halas-uborkás szendvicseket hoztak, ami egyszerű, de jó, ráadásul a tálalás is gusztusos volt.

A litván asztalnak minden évben a Šakotis nevű édesség a főszereplője, ami ágas fát jelent és kicsit hasonlít a kürtőskalácsra. 

A britek általában nem szoktak túl ötletesek lenni, idén azonban akadt náluk egy-két érdekesség. Szarvashús, illetve a nem túl gusztusos haggis, ami teljesen olyan ízű volt, mint a májas hurka.

És végül, de nem utolsósorban, jöjjön a magyar asztal. A menü: kolbász, pörkölt tarhonyával és kovászos uborkával, zserbó és sós aprósütemények. Mindennek nagy volt a sikere, a pörkölt elfogyott, a süteményekből alig pár darab maradt. A három üveg bor is elfogyott, mint mindig, most is a Tokaji volt a legkelendőbb.

Hősünk úgy döntött, hogy villámlátogatást tesz Budapesten  jó pár felhalmozódott elintéznivaló miatt -orvosi vizsgálat, okmányiroda, közművek sorakoztak a tennivalók között. Vett egy retúrjegyet Budapestre az egyik fapadosnál és elkezdte szervezni a pontos programot. Még 2 óra késést is bekalkulált, de ismerve a légitársaság menetrendjét ennek nem tulajdonított nagy valószínűséget, mert ilyenkor a budapesti hajnali gép fordul vissza Brüsszelből.

Reggel 5-kor kelt, időben kiért Charleroi-ba. A budapesti gép megérkezett, az utasok kiszálltak, ő meg várt a beszállásra. Várt 10 percet, huszat, fél órát. Nem történt semmi. Végül a személyzet franciául közölte, hogy a gép nem indul el és a 19 óra 50-kor induló járattal mehetnek el, írassák át a jegyüket lent. Indok egy szál se. Lent meghökkentően gyorsan ment az átíratás, pedig hősünk tartott attól, hogy nem lesz hely az esti járatra. Aztán mindenkit odatereltek a fapados pultjához, ahol adtak egy brossúrát az utas jogairól illetve 12 euro értékű étkezési bónt 4 euro-s címletekben. Utóbbira ráírták, hogy pénzre nem váltható és visszaadni sem fognak belőle. Aki ismeri a reptéri árakat, tudja, hogy aranyárban mérnek mindent: a legolcsóbb szendvics 4 euro, egy 5 dl-es ásványvíz 3.30-ba kerül, úgyhogy 11 órás várakozásra méretezve nem túl bőkezű az ellátás.  Másfél óra múlva franciául bemondták, hogy a budapesti járat utasai még egyszer fáradjanak a pulthoz és ott adtak még egy 4 euro-s cetlit, de ezt kevesen értették, úgyhogy a legtöbben 12 euroból és a saját kereteikből oldották meg az ellátásukat.

Hősünk úgy vélte, hogy időben nem éri meg visszatérni Brüsszelbe, úgyhogy a reptéren maradt és rögtön írt a légitársaság web-oldalára, ahol a járattörlés esetén panaszt lehet (és szerinte kell is) tenni. Előtte elolvasta a brossúrát, ahol arról tájékoztatják, hogy jogosult a jegy árának visszatérítésére vagy átfoglalásra egy másik járatra, ellátásra a várakozás idejére, transzfer és szállástérítésre, amennyiben ott is kell éjszakáznia. És kártérítésre.1500 km-nél közelebbi úticél esetén, amennyiben a légitársaság nem tudja 2 órán belül eljuttatni az útícéljához, ez az összeg 250 euro. (ha igen, akkor csak a fele). Attól függően, hogy az úticél milyen messze van, más-más az összeg, akár 600 euro is lehet. A brossúra a   261/2004/EK   rendeletre hivatkozik.

Ha figyelmesen elolvassuk, léteznek vis maior helyzetek is, amikor mentesül a légitársaság a fizetés alól: ilyenek a kedvezőtlen időjárási körülmények, a sztrájkok (de ha a saját dolgozói sztrájkolnak, akkor nem) és az olyan műszaki hibák, amelyek elháríthatatlanok és nem kerülhetőek ki (seregély a hajtóműben és társai).

Hősünk biztos, ami biztos alapon bejelentette a kártérítési igényét, már csak azért is, mert ez nap népiesen fogalmazva már a "kutyáké" volt. Mindezt magyarul, a cég magyar nyelvű oldalán.

13 óra 49 -kor névre szólóan megérkezett a cég válasza - angolul. Kellett hozzá egy kis segítség, de azért a lényeg kihámozható volt: a gép műszaki hibás, csak Budapesten lehet megjavítani, ezért szépen felszállt és hazarepült. Utasokat nem akartak vinni, mert az utasok biztonsága a legfontosabb.Egyébként meg majd adnak valamilyen kompenzációt, de abban ne a kiadott ismertetőt tekintse mérvadónak.Emellett felhívja a reptéren üldögélő hősünk figyelmét, hogy az esti gép indulása előtt két órával legyen a reptéren.

Az esti gép végül késett, úgyhogy az eredeti 11 órás érkezés helyett éjjel 22 óra 15-kor sikerült leszállni Budapesten. Olyan kevesen voltak az utasok, hogy felszállásnál a pilóta külön kérte, hogy néhányan menjenek hátra az egyenletes terhelés érdekében...

Néhány nap múlva megérkezett a légitársaság e-mailje, amiben közlik: adtunk enni-inni, kaptál egy új jegyet, végül is megérkeztél Budapestre. Ha tudsz számlát mellékelni, akkor két telefonhívásod költségeit is átvállaljuk az adott napon. Ugye, milyen aranyosak vagyunk? Mindezt persze hivatalos formában. Kártérítésről egy szó sem esik, bár az adott rendeletre hivatkoznak, csak ez a része valahogy elkerülte a figyelmüket. Hősünk mérgében utánanézett részletesen a kérdésnek, és talált bírósági ítéletet is, nem egyet, amelyben a bíróság kimondja, hogytechnikai hiba nem vis maior helyzet  és a légitársaságoknak viselnie kell a felelősséget miatta. Ami még jobban megrémisztette: több olyan céget talált, aki 20 % sikerdíjért (plusz ÁFA) vállalják, hogy perlik a légitársaságot. Gyakori probléma lehet ez, na.

Úgy döntött, fut egy pár kört egyedül, aztán ha nem jön össze, jöhetnek a sikerdíjasok. Közben meg vesz még egy jegyet, mert persze, úgy elcsúszott, hogy a felét sem sikerült elintéznie, amit akart.

U.i, A harmadik levélváltás után, amelyben hősünk az említett bírósági ítéletre hivatkozott, a repülőtársaság kifizette a fejenként 250 euros kártérítést.

Valamit rajzoltam a táblára, laposférget vagy gilisztát, mindenesetre valami olyasmit, ami annyira nem volt érdekes. Egy pillanatra hátrafordultam magyarázni az osztály felé, erre látom, olvasnak. Nem egy, nem kettő, sokan. Biztos dolgozatra készülnek,megértem én, dehát azért mégis... Odamegyek a legközelebb ülő olvasó gyerekhez, nézem a könyvet, amit pirosló arccal végül elővett a pad alól. 

De hiszen ez egy könyv. Nem tankönyv, igazi könyv. Tizensokéve volt, de már akkor is nagy szó volt, hogy olvasnak, annak ellenére, hogy ez egy nagyon jó gimnázium volt. Harry Potter és a bölcsek köve - nem mondott semmit a cím. Milyen könyv ez?- kérdeztem. És itt elszabadult a pokol, kórusban kiabálták, hogy fantasztikus és olvassam el, mert nekem is tetszeni fog. Hazafelé megvettem, aztán nem túl nagy lelkesedéssel belekezdtem.

Nem fokozom tovább, teljesen lenyűgözött és elvarázsolt ez a világ, amit Rowling alkotott. Amikor kijött az első film, nem akartam megnézni, mert féltem, hogy nem tudja visszaadni a regényt és csalódni fogok. 

Nem csalódtam. Hála Dumbledore-nak, McGalagony-nak és leginkább Piton professzornak, azaz Alan Rickman-nek, aki még annál is jobb volt, mint amire én számítottam. Igazából ott fedeztem fel Alan Rickmant, holott láttam már a Die Hard-ban is, de őszintén szólva csak az arca maradt meg bennem, a neve nem. Utána már kerestem a nevét, megnéztem az Értelem és érzelemben, a PS. I love you-ban és persze a Harry Potter sorozat többi darabjában, amelyek mérsékelten tetszettek, de ő mindig jó volt. Egyszerűen jó színész volt.

Miközben felfedezte Hollywood, játszott színházban és alacsony költségvetésű művészfilmekben.Nem kapott Oscar-díjat, de nem is érdekelte különösebben, mert a díjat szerinte nem a színész, hanem a szerep kapja. Nyugodt, sztárallűröktől mentes életet élt feleségével, akit 19 éves korában ismert meg és 50 év együttélés után vett feleségül New York-ban. A szertartás után, amelyre nem hívtak vendégeket, átsétáltak a Brooklyn-hídon és megebédeltek.

Alan Rickman ma ment el örökre. Hiányozni fog.

Lucien Gilson, 26 éves belga művész, közismertebb nevén, Noir Artist, a Galerie de la Toison d’Or egyik fehér falára varázsolt látványos graffitit Bowie utolsó albuma, a Blackstar megjelenése alkalmából. Noir Artist a Sony Music Belgium megrendelésre készítette el a fekete-fehér falfestményt. A munka két napot vett igénybe, és szomorú egybeesésként éppen a zenész halálára lett készen. A festés menetéről készült timelapse videót Bowie facebook oldalán is közzétették, ez volt az utolsó bejegyzés a halálhíre előtt. Noir Artist azt nyilatkozta, hogy az elmúlt 24 órát valódi érzelmi hullámvasútként élte meg, és hatalmas megtiszteltetés számára, hogy részt vehetett ennek a műalkotásnak az elkészítésében. A freskó alatt tegnap már gyűlni kezdtek a virágok, sőt a fehér részekre üzenetet is írhatnak azok, akik szeretnék leróni tiszteletüket a 69 éves korában elhunyt angol zenész előtt.

Rovom a kötelező köröket, amit soha nem sikerül megúsznom, amikor hazajövök. Kéményseprők, gázosok, SZTK, bank és egyéb nyalánkságok. Tegnap vérképet kellett csináltatnom, de viszonylag hamar (és szerencsére nem a helyszínen) rájöttem, hogy nincs meg a TAJ-kártyám. Nosza fel a rendelőintézet honlapjára, ahol leírják, hogyha a rendszerükben szerepel a nevem, akkor elég a beutaló (amin szerepel a TAJ-számom, anyám nevétől a születési időmön át a lakcímig minden) és valami, amivel a személyazonosságomat igazolom. 

Biztos, ami biztos, odamentem negyed órával a kezdés előtt, ahol a sorszámomból rögtön láttam, hogy 70-en előztek meg. Gondoltam, megkérdezem a két asszisztenst, de őket épp minősíthetetlen hangnemben, ordítva tolta le a főnökük a tömeg füle hallatára ezzel megadva a napi alaphangot. Ezek után természetesen a paprikavörös, ingerült asszisztens közölte velem, hogy itt pedig fizetni fogok és pont. (aki nem ismeri a rendszert, csak mondom, hogy amint a gépbe beütik a TAJ-számot, azonnal jelzi, hogy fizetem-e a társadalombiztosítást). Még egy nagyon udvarias próbát tettem a főnökkel, aki még agresszívebben közölte velem, hogy mi a szabály. Megkérdeztem, meddig vannak nyitva, mert a közelben van egy kormányablak és megpróbálok szerezni egy új TAJ-kártyát. "9-ig. És megpróbálhatja, úgysem fog sikerülni"- tette hozzá diadalmas vigyorral.

A továbbiakat nem részletezném, 9 előtt 10 perccel visszaértem a TAJ-kártyával. Beadom az asszisztensnek, mire közli: "a kártya nem kell, látom a beutalón a TAJ-számát." Negyed 11-kor be is jutottam vérvételre, egyenest a főnökhöz.Miközben megszúrt, kioktatta a bent lévő 5 embert, hogy ennyi pénzért csak az ilyen hülyék dolgoznak, mint ő.

Nyilván mindenki naponta találkozik ilyen történetek tucatjával. Megértem, hogy kevés a fizetés, sok a munka, embertelenek a körülmények. De a stílust nem értem, elemi dolognak tartom a másik ember tiszteletét, az udvariasságot, a "köszönöm, kérem, legyen szíves, elnézést kérek"-et. Voltam nem egyszer nagyon nehéz helyzetben, de örültem, ha valakinek segíthettem, ha csak annyit is, hogy szólok hozzá egy pár  szót vagy nevetünk egyet közösen.Hogy valami jó is történik. 

Dohogtam egy sort magamban, de aztán jöttem haza az öreg Suzukimmal a havas utcán, szikrázóan sütött a nap, a rádióban meg megszólalt a Here comes the Sun. Igazából kevés dolog kell a boldogsághoz.