Kinek drukkoljon vasárnap az a magyar gyerek, aki Belgiumban szerette meg a focit, a szobája falán a belga válogatott posztere díszeleg és a világbajnokság alatt talpig belga szinekbe öltözve szurkolt a kedvenceinek?

Komoly dilemma.

Lassan öt éve annak, hogy a fiaim először találkoztak a focival egy sporttábor keretében Brüsszelben, és nem túlzás állítani, hogy a találkozásból életre szóló szerelem lett. Ez nem kis részben, az edzőnek, Thibault-nak volt köszönhető, aki amellett, hogy megtanította nekik a foci alapjait, a beilleszkedésben is nagyon sokat segített a franciául még alig beszélő, kicsit elveszett gyerekeknek. A focinak - és Thibault-nak köszönhetően - hirtelen rátaláltak egy olyan közösségre, ahol nem számított, hogy milyen nyelvet beszélsz.

A foci közösségteremtő ereje vitathatatlan, elég ha megnézzük az elmúlt két hét eseményeit. Másodszor akkor tapasztaltuk meg ezt, amikor a kisebbik fiúnkat új iskolába írattuk. Szerette a régi helyét, nehezen élte meg a változást. Az első napok, hetek döcögősen teltek, egyedül érezte magát, nem igazán találta a helyét. Aztán egy nap a jórészt franciákból és olaszokból álló osztályban a fiúk focizni hívták, és attól a naptól kezdve ő is tagja lett a közösségnek. (Az iskolában egyébként annyira populáris a foci, hogy bevezették a focimentes napokat, hogy a focit nem szerető gyerekek is szóhoz jussanak a szünetekben.)

A belga válogatottat igazán a világbajnokság alatt szerették meg. Kétségtelen, hogy a csapból is ők folytak akkoriban, a fiúknak pedig kellett, hogy valaki iránt rajonghassanak. (Lássuk be, akkoriban Magyarországon hiába kerestek volna bálványokat...) A belgák annyira komolyan vették ezt az egészet, hogy az iskolában még a tanév 'témája' is a foci volt a VB évében. Gyakorlatilag minden akörül forgott, így elkerülhetetlen volt, hogy mi is szurkoljunk.

Az i-re a pontot a Red Devils családi nap tette fel, ami Oostendén volt 2014. szeptemberében. Természetesen elmentünk, hogy találkozhassunk a játékosokkal. Kaptak autogramot, sőt még közös fotók is készültek, amiket azóta is nagy becsben tartanak. 

Aztán jött az EB, a fiúk pedig - legtöbb honfitársunkkal egyetemben - döbbenten figyelték a magyar válogatott eddigi diadalmenetét. Hirtelen lett saját csapatunk, volt kinek szurkolni, büszkének lehetett lenni. Furcsa érzés volt számukra, látszott rajtuk, hogy nem tudják hová tenni a dolgot, de úgy gondolom, ezzel nem voltak egyedül. A kisebbik az osztrákokkal való meccs után diadaltáncot járt az iskola udvarán teli torokból üvöltve, hogy "On a gagné!!!" vagyis nyertünk. Leírhatatlanul büszke volt rá, hogy végre egyszer ő is megteheti azt, amit a francia és az olasz osztálytársai.

Vasárnap a magyaroknak fognak szurkolni, ez nem kérdés, és abban is biztos vagyok, hogy bármi lesz is az eredmény, most már a magyar csapat posztere is ki fog kerülni a szobájuk falára.